Elite Challenge 2021 - 120 óra a pokolban, extrém kaland és életre szóló élmény (első rész)

Elite Challenge - leginkább kemény és kegyetlen katonai kiképzésnek látszik egy külső szemlélő számára. Ez részben igaz is. Hogy miért több - sokkal több - mégis? Erről írok három részben. Az első a személyes naplóm, élményeim. A második a sportolói, edzői, szakmai tapasztalatok összefoglalója. A harmadik pedig talán a legfontosabb: mit és hogyan adott számomra és a többiek számára ez az 5 nap, ez a 120 óra.

Kezdjük a végén: nem teljesítettem. Eljutottam ugyan a célegyenesbe, a célvonal közelébe (bár ez nézőpont kérdése, a 110. órában adtam fel), de a célvonalon nem haladtam át. 52 évesen, több, mint 20 év vegán életmód után a legtöbben mosolyogtak azon, hogy elindulok, részt akarok venni egy ilyen szélsőségesen nehéz fizikai próbán. A résztvevők többsége 30-as éveiben járó, kiemelkedő erőnlétben lévő férfi, így valóban kilógtam a sorból. A vegánság pedig még mindig a “gyenge”, alacsony aktivitású embert jelenti az emberek képzeletében. Részben ezt szerettem volna cáfolni.

Ezzel együtt nem vagyok csalódott. Sőt! Azt gondolom végigcsinálni, kibírni több, mint 100 óra iszonyatosan megerőltető fizikai és pszichés terhelést, több, mint amire a legtöbben fogadtak volna. Hogy miért adtam fel mégis? Erről majd a harmadik részben írok. 

Gyerekkorom óta foglalkoztatnak az ehhez hasonló erőpróbák, részben a multisport, ami meghatározza az életemet is innen származtatható. A két fő sportágam a tereptriatlon és az akadályfutás, összetettségükben, kiszámíthatatlanságukban és kalandértékükben is közel vannak az Elite Challenge által adott élményekhez. De ez mégis más… ugyanakkor 50 éves kor felett nem éreztem azt, hogy csupán önmagamért érdemes lenne ebbe belevágni. De amint megtaláltam azt a célt, ami túlmutat önmagamon, máris másként álltam a kérdéshez. Ez a pont a későbbiekben is fontos lesz (többször visszatérek majd rá): amikor az ember nemcsak önmagáért küzd, hanem másokért vagy az általa képviselt elvekért.

Két ilyen kiemelkedő pont volt, amihez tudtam kötni a vállalásomat: az egyik a vegán életmód létjogosultságának újabb bizonyítása, a másik az önismereti munka fontossága és jelentősége. Ezekről szintén több alkalommal mesélek majd.

Mi az, amit tudtam az EC-ről, mikor elküldtem a regisztrációmat a próbára? 120 óra folyamatos, szélsőséges testi és lelki kihívás, amelynek minden másodperce fáj. Extraként az alvás és evés megvonás, amelyek külön-külön is nagyon nehezek, hiszen a napi egyszeri étkezés (és lehetett tudni, hogy az sem sok) és az 5 éjszaka alatt összesen kb. 6 óra alvás olyan nem mindennapi “kellemetlenségek”, amelyeket az ember szívesen elkerül.

A cikk folytatódik a hirdetés után...

---

---

Nos, itt nem lehet elkerülni a nehézségeket! Vagy belemegyünk vagy irány a harang és lehet kongatni. Ugyanis a “feladás” úgy néz ki, hogy a bent maradottak és az instruktorok előtt el kell mondani, felvállalni a döntés hátterét, majd egy nagyon szép kis harangot háromszor megkongatni. Szomorúan szól ám az a harang…

Másként fogalmazva talán többeknek plasztikusabb ez az elképesztő teher: napi 22 óra folyamatos fizikai aktivitás, közben még az evés (...evés?... erről majd késöbb) is állva, guggolva, térdelve történik. Leülni, lefeküdni csak a feladatok miatt lehet. Pl. a felüléshez, vagy az akadálypályán egy pillanatra ráfeküdve egy keresztrúdra. És nincsen megállás…

Számokban az 5 nap becsült elvégzett munkája, hiszen ki emlékszik pontosan arra, mennyi fekvőtámaszt csinált hajnali 2-kor, 22 óra ébrenlét és megerőltető fizikai munka után...?

Mint írtam, nem vagyok csalódott. Sőt! Olyan sok értéket és élményt kaptam, amit még most sem sikerült feldolgoznom, és biztosan hónapokig jönnek majd a rejtett élmények és felismerések. Sokat segített, ahogyan hozzáálltam a Próbához: elhatároztam, hogy jelen leszek minden pillanatban, megfigyelve önmagamat és a többieket, a történéseket, a hibákat, a problémákat. A jelenlét minden nehéz percben kimozdított az önsajnálatból, a fájdalomból, megtartott abban, ahonnan képes voltam előre lépni. Az egyik legnagyobb hiba az, ha valaki elkezdi sajnálni magát, milyen nehéz a helyzete, milyen rosszak a körülmények. Nem szabad lehetőséget adni erre, nem szabad azt nézni, hogy másoknak jobb vagy könnyebb! Hiszen nem is tudhatjuk... mindenki egyformán kapja a feladatokat, egyformán részesül a Próba áldásaiban: hogy ki mit bír, mit hozott... azt csak ő tudja. És az instruktorok segítenek ezt a tudást előhozni. Minderről a harmadik részben írok majd.

Vasárnap.

Megérkeztünk. Egy barátom vállalta, hogy levisz és vissza is hoz. Ennek a fontosságát a szervezők külön hangsúlyozták, utólag nem is kérdés, hogy ezután az öt nap után nagyon nem jó volán mögé ülni! Gellért ráadásul olyan srác, aki sok hasznos tanácsot és motivációs támpontot tudott adni mielőtt beléptem az ajtón.

„Ki itt belépsz...”

Regisztráció, felszerelés ellenőrzés, hivatalos holmik átvétele, beöltözés. Gyorsan és problémák nélkül ment mindez. Utólag nagyon fontosnak látom a jól összepakolt és kellőképpen átgondolt felszerelést mert nagyon sok könnyítést jelent a következő órákban, napokban. Nem mindegy, hogy mi az, ami könnyen elérhető, mit nem kell gyakran elővenni, mi hova kerül a zsákba. Már egy rövidebb menetnél igazi pokollá teheti a rosszul pakolt hátizsák a teljesítést. Szerencsére nekem a túra és kalandtúra múltam miatt ezzel nem volt problémám, de sajnos csak későn jöttem rá, hogy ebben több embernek is segíthettem volna.

Mert egymásnak segíteni, ahol és amikor csak lehet az egyik legfontosabb tanulsága az EC-nek!

A vasárnap további része és a hétfő hajnal aktív munkával telt, amialatt már szembesültünk a közösségi fekvőtámaszok, felülések, és más gyakorlatok áldásos hatásával, a számolás ritmusának felvillanyozó erejével. Sok-sok, nagyon sok... ismétlés, gyakorlás és a környező terepek megismerése után (ezeket főleg futva kerestük fel), ha nehezen is, de elérkezett az alvás ideje. Ez sem volt egyszerű, mert a 100%-os fizikai aktivitásból beugrani a hálózsákba és pár percen belül elaludni, nem egyszerű feladat... nekem nem is sikerült. Első éjszaka még nem... 

Hétfő

A két óra alvás nem sok, 8 óra megfeszített munka után még kevesebb. Főleg, ha nem is nyugodt... de ezzel kellett kelnem, ezzel kellett kezdenem a napot. A legjobb az volt, hogy a korai kelés és hosszú reggeli torna alatt végig láthattuk a csodálatos hajnalt, a napfelkeltét. Ahogyan a következő napokban is...

A nap „fénypontja” a fizikai felmérő volt, amelyről mindenki előre tudhatta, hogy pontosan mi vár rá, mit kell teljesítenie. Jól vagy rosszul, de erre lehetett készülni. Aki a határértéket lövi be magának az nagyot kockáztat, mert a körülmények, a stressz és az előző 12 óra nem az idealizált helyzetet teremtik meg a teljesítéshez. Így érdemes legalább 110-120%-ra készülni, de még jobb, ha komplex, ismétlő teljesítésben gondolkozunk. Erről írok majd a második részben. Itt sajnos már volt, aki kiszállt a programból, bár még igazán el sem kezdődött a lényegi rész. Ezen a ponton már megjelent közöttünk egyfajta csapatépítés, amit az intruktorok folyamatosan hangsúlyoztak, de mi nem hallottuk meg eléggé. Pedig jóval többen tovább jutottak volna, ha erősebb az egység.

A nap egyik fénypontja... lehetett volna az első evés délután. Nem volt az. Tudtuk, hogy ritkán kapunk majd enni, tudtuk, hogy keveset, de néhány dologról nem tudtunk, amelyek nem segítették az evés élményét. Ezekről nem írok, de bárki számára van lehetőség megtudni a részleteket... az első napon.

A nap – számomra – másik fénypontja volt a tereptan, ahol a térképes navigáció, helymeghatározás, távolságmérés, útvonaltervezés témában kaptunk alapfokú, de alapos oktatást. Ezek a kérdések, problémák kiemelt szerepet kaptak a következő napokban.

Persze ezzel nem érhet véget a nap, hiszen még csak 20 órája voltunk talpon, így levezetésképpen még 2 óra aktív fizikai igénybevétel következett. Megint többen harangoztak... Mi, akik maradtunk már sokkal jobban aludtunk. Fantasztikus a szervezet, mennyire gyorsan alkalmazkodik az új körülményekhez. Ha az ember képes engedni! Amilyen áldás a tudatosság, a gondolkodás, sokszor béklyó és akadály. De ha valaki megtanulja jól kezelni szélsőséges helyzetekben, akkor sokszorosára növelheti a teljesítményét!

Kedd

Több órás reggeli aktivitás után, ahol sajnos ismét voltak kongatók, a nap fő feladata egy „könnyített” tájékozódási feladattal egybekötött terepgyakorlat volt, ahol teljes felszerelésben mentünk árkon-bokron át, találtunk meg egy „rejtett” pontot és az ott kapott "ajándékot" vittük vissza egy nagyon erős feltételrendszer alapján megválasztott útvonalon. A feladat semmelyik része nem arról szólt, hogy könnyű legyen, minden centiméterért meg kellett küzdeni, főleg az elején, ameddig nem alakult ki a csapategység és a legjobb szerepek az adott feladathoz. Én nagyon élveztem az erdőjárást, de a cipelés nehéz volt, ráadásul volt időkorlát is, amelyet, ha túlléptünk, komoly büntetéseket kaptunk. Volt motiváció...

A büntetésekről. Lényegében minden hiba azonnal és kérdés nélkül egy pontszámra lett átváltva, amely pontok összeadódtak és napközben vagy a nap végén a pontszámnak megfelelő büntetőfeladatokkal lehetett kiváltani. Eleinte iszonyatosan ijesztőek voltak a számok, de aki még most is bent maradt, az ráébredt arra, hogy mindig csak az adott pillanat számít, nem szabad a „jövőbe tekinteni”. Az majd lesz. Például, ha van „1500”, akkor az első „100”-ra figyleve, máris csak "1400"... és így tovább. Egymásnak itt is lehet segíteni, motiválni, tartani benne a lelket, kiabálni, üvölteni, példát mutatni... számtalan módszer van, de a program két alapelve: „csináld!” és „ne add fel!”. Amit akár a felkészülés alatt, akár a mindennapi életben is fontos magunkévá tenni az az a mottó, hogy „vagy jól, vagy újból”. Erre a harmadik részben térek vissza.

Kedd az akadálypálya napja is volt. Ezt nagyon élveztem, hiába kellett minden akadályt nagyon sokszor teljesíteni, mégiscsak az egyik fő pontja az életemnek az OCR/akadályfutás. Itt volt lehetőség mindenben megmutatni az elmúlt évek tapasztalatát. Az egyik akadálynál rácsúsztam a keresztrúdra, megreccsent a bordám és iszonyatosan fájt (az EC után derült ki, hogy elrepedt), de mivel a fájdalmak ellenére tudtam folytatni, ezért nem szálltam ki.

A kedd nagyon szép pillanata volt az éjszakai tereptan, ahol már a sötétben kellett a vadonban tereppontokat megtalálni. Ez általában 1-2 km gyaloglást jelentett pontonként, akár a leglehetetlenebb helyekre navigálva magunkat. Aki nem jó pontot talált meg, annak büntetőpont járt. Aki nem ért be időn belül, annak szintén. Aki mindkettőben hibázott, annak duplán. Így vagy a terepen harcoltunk a susnyával vagy büntetőztünk. A program végén jött a közösségi büntetők ledolgozása. A bordám végig fájt, néha nagyon nyilalt, a nap végére néha már az ájulás környékén voltam, ráadásul tudtam, hogy a szerda lesz a vízválasztó. Szó szerint... Ekkor közel voltam ahhoz, hogy feladjam. Jöttek aa kísértetek, a magány, az elhagyatottság, a fájdalom. De mivel számomra többről szólt az EC, mint önmagamról, úgy döntöttem, most bármennyire is fáj, reggel nézzük meg, mennyit gyógyulok az éjszaka. 2 óra alatt... Az alvással nem volt gond.

Szerda

Reggel úgy ébredtem, hogy sokkal kevésbé fájt a bordám (a gyógyító alvás nagyon bejött, amilyen pózban elaludtam úgy is ébredtem), így nem volt kérdés, hogy nekivágok a szerdai napnak.

Nem bántam meg, életem nagy élményei között fogom számon tartani, de ott helyben olyan nehéz volt, hogy most még nem is tudok róla írni! A fizikai, lelki, közösségi stressz olyan szélsőségesen erős volt, olyan mély ösztönöket és rejtett tartalékokat szabadított fel, amelyeket eddigi életem során nem tapasztaltam. Még a közelében sem járt soha semmi. A sírás szinte kötelező volt... ez elég sokat elmond a napról.

Nagyon röviden: 4-5 óra folyamatos vízben, sárban, mocsárban kúszás, mászás, rohanás, esés, kelés, cipelés, ... megállás nélkül. A számomra legjobb rész a taktikai feladat volt, ahol az addig tanultakat alkalmaztuk a gyakorlatban. Hatalmas élmény volt!

De a nap messze nem ért véget. A hatalmas erőpróba után sem időnk, sem lehetőségünk nem volt a sebeinket nyalogatni, rohamtempóban átöltözés, felszerelés csere, majd folytatódott a nap. Az egyik legdurvább, legnehezebben megemészthető feladattal. Legalábbis nálam messze az egyik negatív csúcspont volt: a hatalmas rönköt - amivel a vízben is sajnálatos közelségbe kerültünk – kellett keresztül-kasul cipelni a terepen, át a bokrokon, árkokon, bozóton, akadályokon... több órán keresztül! És persze vigyázni rá, mint a hímes tojásra, hogy le ne érjen a földre, mert minden hiba számos büntetőpontot ért! A feladat végén tisztára kellett varázsolni, ami gyakorlatban azt jelentette, hogy tartottuk a fejünk felett vagy az ölünkben, ide-oda emelgettük, hogy az instruktorok hideg vizzel locsoljanak minket és a rönköt. Mindenki tiszta lett. Idegileg is... Volt, akinek ez lett a vége...

És este még folytattuk az éjszakai programokkal, többek között a tereptannal. Az a feladat, amit máskor pár másodperc alatt felfogok, most percekig tartott hogy eljusson a tudatomig. Ültem a térkép fölött és nem értettem, hogy mik azok a vonalak, mik a színek és különben is mit kérdeznek tőlem... Hihetetlen testen kívüli élmény volt, látni kívülről önmagamat, ahogy ülök a földön és nézem a térképet, a tájolót és nem tudom felfogni a feladatot. De aztán valahogy csak meglett.

Ekkor kaptunk büntetést azért is, mert valaki elaludt gyaloglás közben és eldőlt a földön. De azért is, mert jól teljesítő tereptanosként kaptam egy extra csokit, amit nem ettem meg azonnal (lévén tejcsoki volt), hanem beletettem a térképtáskába, hogy majd odaadom valamelyik társamnak. Ételt eltenni nem lehet... büntetés! A büntetők után megint hajnalban kerültünk be az ágyba, de ez már szinte öntudatlan állapotban történt. Senki nem volt teljesen magánál. Nekem az erre való extra felkészülés segített, bár erre nem lehet teljesen felkészülni. A belső erő és a helyes kapcsolódás magasabb önmagunkoz adhat támaszt. 80 óra után ilyen terhelés mellett már senki nem a régi önmaga. De ez is az egyik célja ennek a próbának: találd meg valódi önmagad! Ahogyan a régi mondás is szól: "Ismerd meg önmagadat!" - ismerős?

Csütörtök

A hajnal utazással kezdődött. Teljes felszereléssel és egy “árnyékkal” kidobtak minket valahol az erdőben egy koordinátával. Onnan kellett viszonylag szűk időn belül visszanavigálni a táborba. A helymeghatározás pár perc alatt megvolt, a “legjobb” útvonal kitalálása már tovább tartott, hiszen ismeretlen terepen kellett az aktuális természeti helyzetnek, a térkép elkészítése óta bekövetkezett változásoknak és más váratlan eseményeknek is időt hagyni. A táv légvonalban kb. 10 km volt, amit pár óra alatt kellett megtenni. És persze volt egy-két extra feltétel, ami nagymértékben megváltoztatta az útvonaltervezést! És nem a könnyebbik irányba.

De… a légvonal és a terep valós követése között óriási a különbség. Ezért ahol lehetett irányt tartottam, csak kis mértékben tértem el, állandóan korrigálva az irányváltásokat. Csak térkép, tájoló, megfigyelés és helyzetfelismerés! Igazán nekem való feladat! Volt néhány kellemetlen meglepetés, hiszen a Mecsek augusztusban meglehetősen sűrű és erős vegetációval bír, így nagyon jól jött, hogy a felszerelésünk kiemelkedően strapabíró volt.

Az “árnyékom” sem szerette az út minden pillanatát, de igyekeztem a lehető legkevesebbet tévedni. Így alig a távolság dupláját kellett valójában legyalogolnom, állandó tájolással és korrigálással. 1-2 eset volt, amikor kicsit vissza kellett fordulnom, hogy kikerüljek egy-egy nagyobb, nehezen leküzdhető akadályt. Sajnos a térkép nem volt túl részletes így gyakran kellett a korábbi tereptapasztalataimra hagyatkoznom. Bőven szintidőn belül értem be, társaim között (ekkor már csak négyen voltunk!) volt, aki épphogy tudta teljesíteni a feladatot.

A nap további részében elvben készültünk a “Menet” 20 órai rajtjára. Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy pótoltuk a büntetőket, párszor teljesítettük az akadálypályát, így nem éppen a pihenés jellemezte a délutánt. Kivéve az orvosi vizsgálatot és a menet felkészítő tájékoztató idejét. A délután folyamán az egyik feladatnál a bal vállamra ráesett egy nagy súly, ami elég csúnya zúzódást eredményezett. De itt már nem volt értelme ezen aggódni.

A “Menet”

50 km, 12 óra, 27 kg felszerelés. Betonon, úton. Nekem ez utóbbi volt a legrosszabb, soha életemben nem szerettem betonon gyalogolni, de ekkor már nem az volt a kérdés, hogy meddig jutok, hanem az, hogy amit magamban kérdeztem, arra mikor és hogyan kapok választ. Ezek spirituális kérések és válaszok, amelyekkel majd a harmadik részben foglalkozom részletesebben. Az indulás után 3 csapatra szakadtunk (utólag belátom, hogy ez hiba volt), és az első óra jó tempóban, jó hangulatban telt. Elszórakoztatott az orfűi könnyűzenei fesztivál zsivaja, így kicsit könnyebb is volt.

Elkezdett esni az eső. egyre jobban esett, és a levegő is lehűlt. Menni kellett tovább. A táv és a szintidő magában sem könnyű, de 100 óra extrém aktiv fizikai megterhelés után, összesen alig 6 óra alvással nem hagyott lehetőséget a komolyabb pihenésre, megállásra. Már csak azért sem, mert nagyon nagy a veszélye az elalvásnak. Ami persze így is megtörtént, menet közben gyakran ébredtem arra, hogy máshol vagyok, mint a legutóbbi emlékem szerint lennem kellene. Belső ritmus. Eső. Pocsolyák. Autók. Eső. Pocsolyák. Autók. Mindenre figyelni. Rendszeres ellenőrzések. Az “árnyék” néha közel volt, néha távol. Néha teljesen egyedül voltam.

Egyre nehezebb volt ébren és önmagamnál maradnom. A 27 kg ilyenkor már nagyon sok. Főleg, hogy az indulás előtt kaptam egy kis esélykiegyenlítő plusz súlyt… Fáj, gyötör, nyom, húz,... sehogy sem jó. Az eső esik. Egyre hidegebb és sötétebb van. Elmúlt éjfél, elmúlt hajnal 1 óra. Elhagytam a 20. km-t. Egyedül egyre kisebb az esélye, hogy tudom tartani a tempót és időben beérek. Látomások és víziók jönnek, külső és belső válaszokat kapok. A válaszok és a kéréseim, céljaim alapján f2 körül úgy döntöttem, hogy feladom a teljesítést. Ekkor még zuhogott az eső. Beültettek egy kocsiba, visszavittek a bázisra, ahol átöltöztem és megfürödtem, majd aludni mentem.

A reggeli ébresztő az a pillanat volt, amikor a két utolsó társam, aki bent maradt a próbában, 10 perccel a szintidőn belül megérkezett! Hihetetlen volt látni, hogy milyen állapotban vannak! Ilyet pillanatokat még filmekben sem éltem meg, nemhogy a valóságban. Nem is nagyon lehet elmesélni… Innentől kezdve nekik még volt pár óra a befejezésig, ami nem a pihenésről szólt. Hősiesen és fantasztikus elszántsággal küzdöttek.

Öröm és csodálat volt őket nézni, átélni, még ha kívülről is, ezt a felemelő érzést. Nem voltam csalódott, csak azért, hogy a feladásom miatt nem lehetek velük és a korábbi teljesítőkkel egy csapatban.

Ez egy jövőbeli emberi kapcsolat volt, ami már most hiányzott. Minden mást megkaptam a Próbától, amit vártam. Sőt! sokkal többet. Ezekről a következő részekben írok majd.

You may be interested in:

Zöld recept - mozogj, hogy élj!

Egyre többen jönnek rá arra, hogy a természetben való mozgás, létezés nemcsak fontos, hanem elengedhetetlen része a mai kor emberének, aki be van zárva a civilizációs "csapdákba". 
A…