Egy olyan különleges esemény történt velem 2025 nyarán, ami egészen mostanáig érlelődött bennem, ezért csak most írok róla.
Éppen egy sport szakmai anyaghoz gyűjtöttem anyagot, amikor szembejött velem egy fotó, az egyik cikk szerzője.
„Azta, mintha a nagyapám lenne! De mit keres itt?” A természet gyógyító erejéről, a növények és a környezet hatásáról idéztek tőle. Őshonos állatok, növények, kertművelés, mezőgazdaság, erdészet, vízgazdálkodás… ezernyi olyan téma, amely ma nagyon – sőt egyre – fontosabb. Mindezt a XX. század közepéről származó tanulmányokban, írásokban.
Mivel nagyon döbbenetes volt számomra a meg/felismerés ezért gyorsan utánanéztem, olvastam… és egy egészen új világ nyílt meg számomra!
Somogyi Imre. Szűkebb körben ismertebb nevén „Kertmagyarország apostola”.
Amikor elolvastam az élettörténetét egyik ámulatból a másikba estem. Miért? Íme az "emlékezetem" róla.
(Személyes kapcsolatom vele pedig a cikk végén olvasható)
Somogyi Imre
Ha lenne időgépünk, és egy nyári este a tábortűz mellett visszaugranánk úgy száz évet, Somogyi Imre biztosan ott ülne velünk egy farönkön, bátyjával Miklóssal. Nem oktatna, nem magyarázna. Mesélne. Vízről, fákról, földről. Arról, hogy az ember nem ura, hanem vendége a tájnak – és hogy a vendég dolga nem a rombolás, hanem a rendben tartás. Mindkét Somogyi testvér szeretettel a szívében fordult a természet, a hagyományok és a közösségi élet felé. Nem tudtak nem közösségiek lenni.
Somogyi Imre (1902–1947) agrárgondolkodó, író, publicista, a magyar kertország-eszme egyik legfontosabb alakja volt. Munkássága ma döbbenetesen korszerű: amit ő a két világháború között megfogalmazott, azt ma fenntarthatóság, ökoszisztéma-szolgáltatás, reziliencia, zöld infrastruktúra néven tanítják egyetemeken, írnak tanulmányokat, témát adnak beszélgetésekhez és vitákhoz.
Somogyi Imre szegényparaszt közegből érkezett. Nem „asztalfiók-ökológus” volt: a földet látta, szagolta, taposta, ismereteit jórészt önképzéssel, fizikai munka mellett szerezte. Családi háttere és vidéki tapasztalatai mélyen beépültek gondolkodásába: számára a gazdálkodás nem technika, hanem életforma volt.
1926-ban templomfestőként dolgozott, később díszletfestést, kő- és gipszszobrok készítését tanulta, 1929-től két évig a Képzőművészeti Főiskolán tanult.
Tanulmányait agrár- és gazdasági irányban végezte, de hamar túlnőtt a klasszikus mezőgazdasági szemléleten. Írásaiban társadalomkritikus, kulturális és ökológiai gondolatok keverednek – ezért is volt sokszor „kényelmetlen” figura a saját korában.
Elkezdte a bolgárkertészet tanulmányozását, majd az 1930-as évek közepén Györffy István (néprajzkutató, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja) munkatársaként néprajzi gyűjtéseket végzett az országban. A 30-as években népművelőként is járta az országot, új mezőgazdasági módszerekre oktatott.
A háború előtt már spontán termelőszövetkezeteket szervezett, a Paraszt Népfőiskolák egyik szervezője volt, létrehozta az első népi kollégiumot. Az ő találmányaként ismerjük a hasurát, a korai fagy okozta károk ellen használt gyékényt.
A közösségi életben más aktivitása is megmutatkozott: 1939-ben a Nemzeti Parasztpárt alapítójaként tagja volt a vezetőségnek is. A német megszállás után bátyjával együtt részt vett az ellenállási mozgalomban, ennek is köszönhette, hogy 1945 után a szovjet megszállási övezetben alakult Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja lett.
És mi a tragikus a sorsában? 1947-ben rövid idővel azután, hogy elvette feleségül szerelmét, a Hősök terén gyalogolt hazafelé, amikor felfigyelt arra, hogy szovjet katonák embereket molesztálnak, elveszik a ruhájukat. Sem emberként, sem politikusként, sem magyarként ezt nem nézhette tétlenül – amikor felemelte a hangját, akkor ott helyben agyonlőtték! Sérüléseibe nem sokkal később belehalt.
Posztumusz kapott Kossuth-díjat 1948-ban.
„Kertmagyarország apostola”
Képzeld el a klasszikus magyar tájat: szél, homok, belvíz, nádas, fagy, és a háttérben az örök vita: „csapoljuk le / szabályozzuk meg / majd a technika megoldja”. Somogyi Imre ebbe a vitába úgy sétált be, mint aki nem vitázni jött, hanem tervet hozott: Kertmagyarország felé – és hozzá egy csomó olyan gondolatot, amit ma „ökoszisztéma-szolgáltatásnak”, „természetalapú megoldásnak”, „tájléptékű vízmegtartásnak” hívunk.
Somogyi Imre nem azt kérdezte, hogyan győzzük le a tájat. Azt kérdezte: hogyan lehet úgy együtt élni vele, hogy a víz, az erdő, a nádas és az ember ugyanabban a történetben nyertes legyen.
És ez a mondat ma – a klímaadaptáció, a természetvédelem, az outdoor sportok és a mentális egészség korában – döbbenetesen aktuális.
Somogyi Imre szerint Magyarország igazi ereje nem az ipari nagyüzemekben, hanem a tájhoz igazodó, mozaikos, élő vidéki térszerkezetben rejlik.
Fő gondolatai a kis- és közepes birtokokra épülő családi gazdálkodás, az erdő, rét, szántó, víz együtt kezelése, a falvak zöld gyűrűje, kertekkel, gyümölcsösökkel és a város és vidék összekapcsolása (nem pedig szétválasztása).
Eszméje a minőségi földművelés magyarországi megteremtése volt, amely a szegényparasztok számára a társadalmi felemelkedés útja lehetett. Kiállt a feledésbe merülő magyar állat- és növényfajták és mezőgazdasági módszerek visszahonosítása mellett, amelyek szerinte sokkal jobb minőséget tudnak biztosítani. Könyvében többek között megemlíti a szürkemarhát, a komondort, a magyar parasztlovat, a kihalt szalontai vörös disznót is, illetve a szintén kihalt Körös-Tisza-vidéki mocsári sertésfajtát, a sulyomi disznót.
Somogyi Imre egyik legkeményebb kritikája a lecsapolási szemlélet ellen irányult. A mocsár, láp, időszakos víz nála nem „haszontalan terület”, hanem víztározó, mikroklíma-szabályozó, fantasztikusan színes élőhely és nem utolsósorban gazdasági erőforrás.
„A víz elűzése nem gazdagságot, hanem szegénységet hoz.”
Egyik nagyon fontos gondolata a nádasok szerepéről ma kiemelten hangsúlyos: mivel a mocsaras, nádasos területek erősen és folyamatosan párologtatnak, így csökkentik a hőstresszt, a szárazságot.
A mocsarak léte és megfelelő kezelése nem elősegíti, hanem ellenkezőleg, megelőzi a maláriát és más fertőző betegségek terjedését! Egyszerű megfigyelését az országot kerékpárral bejárva tette meg. Ezt a részt különösen érdemes a könyvében elolvasni, ezért nem is írom ide a részleteket!
Ma tudományosan így nevezik mindezt: természetalapú vízmegtartás, klímaadaptáció, ökoszisztéma-szolgáltatás.
Néhány idézet a „Kertmagyarország felé” művéből
„Nem mindent csak a laboratóriumokban lehet megoldani… a természetadta lehetőségeket figyeljük meg…”
„Nekünk arra kellene törekednünk, hogy ezek a nádasok szaporodjanak… Ha volna nád, lenne páraképződés és lecsapódás is.”
„Ha nem csapoljuk le, akkor van gyékény és van hasura is. A nádasok holdanként több jövedelmet adnak, mint a külterjesen megmunkált területek.”
„…a maláriakérdést úgy is meg tudnánk oldani, ha nem tüntetnénk el a mocsarakat és a vadvizeket…”
Vissza a tábortűzhöz...
Somogyi Imre nem volt hős. Sem próféta. Sem celeb, Sem influencer.
Somogyi Imre egy ember volt, aki figyelt.
A vízre.
A földre.
Az erdőre.
A természetre.
És mindenekelőtt az emberre, aki a természetben él.
Sportolóként, edzőként most jöttem, jöhettem rá, hogy öntudatlanul is azoknak az elveknek a mentén dolgozom, amelyeket ő is képviselt! Az erdő nem a sportolás díszlete, hanem annak a szerves része. Jobban, többet tudsz fejlődni a szabadban, mint városi környezetben. Erről már régóta írok, most is idéztek tőlem egy index.hu cikkben.
Somogyi Imre számára az erdő nem faanyag, nem rezervátum, hanem élettér. Ez vissza is köszön a ma már tudományosan is igazolt állításokban, hogy elősegíti a stresszcsökkentést, az idegrendszeri regenerációt, valamint a motivációt is magasabb szinten tartja.
Amikor futsz az erdőben, amikor túrázol, amikor csendben figyeled a tájat – nem kilépsz a civilizációból, hanem visszalépsz egy olyan gondolkodásba, amelyet Somogyi Imre már régen felvázolt.
És talán ez ma az egyik legfontosabb túlélési készség.
Somogyi Imre mellszobra annak a róla elnevezett általános iskolának a kertjében található Abonyban, amelynek egykori tanulója volt. A mellszobor talapzaton, kiemelt helyen áll. 1979-ben készítette Horváth János szobrászművész az iskola névadói ünnepére.
Fő műve itt olvasható: https://mtda.hu/books/somogyi_imre_kertmagyarorszag_fele.pdf | Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/wiki/Somogyi_Imre_(%C3%ADr%C3%B3)
Személyes kötődés
Nagyapám* Somogyi Miklós volt számomra életem első igazi példaképe: mély gondolkodású, mélyen érző, nagyon kemény és szigorú ember, akinek nagyon sok barátja, ismerőse volt, imádta a természetet, az állatokat, rendszeresen kirándult, pedig amikor én ismertem, már 75 év felett volt. Sokat sétáltam, beszélgettem vele – amennyire csak egy kisgyerek képes erre. Akkor még sokkal beszédesebb voltam (a rokonok szerint). Két foxi kutyája is mélyen megmaradt az emlékeimben, mindig és mindenhová elkísérték. Talán az egyik legnagyobb ajándék, amit tőle kaptam az a könyvek, az irodalom, a történelem szeretete, amit tőle tanultam, hiszen rengeteget olvasott, hatalmas könyvtára volt, amelynek rám hagyott részét ma is őrzöm. De nem róla akartam most írni… soha nem tudtam, gyerekként vagy nem tudhattam, vagy kiment a fejemből, hogy volt egy öccse, aki 6 évvel fiatalabb volt nála.
* Somogyi Miklós nem vérszerinti nagyapám volt, hiszen az igazit a nyilasok kivégezték 1944-45-ben. Somogyi nagyapa azonban már jóval születésem előtt társa volt a nagymamámnak, én mindig is őt ismertem és szerettem nagyapámként. És nagyon sokat köszönhetek neki. Ezt az írást neki ajánlom!
