Az ember furcsa szerzet, mindig keres valakit, akiben hihet. Ha nem akar hinni semmiben, akkor is hisz valamiben. Keres egy vezért, egy tanítót, egy közösséget, egy zászlót, egy eszmét, vagy legalább egy olyan hangosan beszélő alakot, aki úgy mondja a félkész gondolatokat, mintha kőtáblán hozta volna le a hegyről. És ez önmagában nem tragédia. Igaz a libák is csinálnak ilyet, mégsem ír róluk naponta vezércikket a sajtó. Az ember társas lény, szeret tartozni valahová, szeret kapaszkodót találni, szeret hinni benne, hogy a világ nem teljesen szétesett padlásszoba, ahol tök egyedül van a sötétben.
Nem azzal van a baj, hogy követünk valakit. A vak követés, a gondolkodás nélküli bólogatás, amikor többé már nem merünk kérdezni. Még magunkban sem. Na, az már komoly baj!
Mert a követés és a követettség igazi próbája nem a taps, nem a színes-szagos-bidres-bodros éljenzés - hanem a kérdés. Lehet-e kérdést feltenni annak, akit követünk? Lehet-e azt mondani, hogy „rendben, de ezt miből gondolod?” Lehet-e kételkedni anélkül, hogy az emberből rögtön áruló, hitetlen, ellenség vagy hasznos idióta legyen?
Ahol lehet kérdezni, ott még van remény, ott még nem teljesen halt meg a józan ész. Ott a hűség nem szolgaiság, a meggyőződés nem egyenruha, a közösség nem szellemi laktanya. Ahol viszont a kérdésből árulás lesz, az észrevételből bűn, ott már a zsarnokság működik, az elnyomó fegyelem.
És ez a fegyelem ritkán szereti az igazságot, mert az igazság kellemetlen jószág: árnyalt, makacs, bonyolult, és nem hajlandó mindig pontosan oda állni, ahová a párthűség mutatná. Gondolkodásra késztet. Az igazságot nem kapjuk csak úgy, azt ki kell érdemelni, azért tenni kell. Még a saját igazságainkat is gyakran elő kell ásni, le kell nyúlni értük a homályba.
Nem új felismerés, hogy az embernek óvatosnak kell lennie az ítélkezéssel. A bibliai figyelmeztetés szerint „ne látszat szerint ítéljetek, hanem igaz ítélettel”, és „aki felel, mielőtt meghallgatna, annak ez bolondság és szégyen”.
(Máté 7:1) „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.”
(János 7:24) „Ne látszat szerint ítéljetek, hanem igaz ítélettel.”
Gyakran nem az igazságot keressük, hanem egy jó kapaszkodót az igazság megtalálásához
A mai politikai közbeszéd egyik legszomorúbb mutatványa, hogy egyre többen már nem megérteni akarják a másikat, hanem rajtakapni. Nem az érdekli őket, mi igaz abból, amit hallanak, hanem az, hogy hol lehet rajta fogást találni.
Egy rossz szó, egy ügyetlen mondat, egy félreérthető hangsúly, egy kiragadott részlet — és már készen is van az ítélet.
Mert a tömegpszichózis által megvezetve nem megértés kell, hanem muníció, nem vita kell, hanem találat, nem a valóság megismerése kell, hanem igazolás arra, amit eleve elhatároztunk.
Ez persze igazán kényelmes. Aki már előre tudni véli, hogy kinek van igaza, annak nem kell figyelnie, nem kell mérlegelnie. Nem kell megvizsgálnia ugyanazt a helyzetet több szempontból. Pedig az igazság csakis így ismerhető meg a halandó ember számára (és ezzel nyitva hagyom azt, hogy van akinek nem feltétlenül kell így törekedni a megimsrésre – de ez egy másik történet).
Elég kivárni, míg a másik botlik egyet, és már lehet is ráütni a pecsétet: hazug, áruló, gonosz, söpredék, agymosott, ellenség. Csakhogy ez nem megismerés. Ez előre gyártott ítéletek utólagos díszítése.
(Aquinói Szent Tamás) „Az embert jónak kell ítélnünk, hacsak ennek ellenkezőjére nincs nyilvánvaló bizonyíték.”
Tamás filozófiájának egyik sarokköve az, hogy a helyreigazítás akkor helyes, ha a másik ember javát akarja, nem pusztán a saját indulatunk kielégítését.
A gyűlölet olcsó, a gondolkodás drága
A beszélgetés fárasztó. A vita nehéz. A kérdés kényelmetlen. A gyűlölet ezzel szemben gyors, olcsó és könnyen fogyasztható. Nem kell hozzá különösebb műveltség, se türelem, se önfegyelem. Elég hozzá néhány jól begyakorolt jelszó, egy kis vad önkivület és indulat, valamint némi erkölcsi máz.
Aki rögtön támad, azt sokan erősnek látják. Pedig gyakran épp az ellenkezője igaz: nem erős, csak fél. Fél attól, hogy a másik ember nem teljesen hülye. Fél attól, hogy egy ügy nem fekete-fehér. Fél attól, hogy az ellenfélnek valamiben igaza lehet. Márpedig ennél kínosabb dolog kevés van a törzsi politikában.
Aki viszont kérdez, azt ma sokszor gyanúsnak tartják. Aki árnyal, az puhány. Aki nem akar rögtön gyűlölni, az már-már kollaboráns. Mintha az volna az erkölcsi nagyság bizonyítéka, hogy valaki a lehető leggyorsabban képes ellenséget gyártani a másikból. Ismerős a történelemből? Nos... a XX. század sajnos bővelkedett ebben, és úgy tűnik, hogy az emberek többsége nemhogy meghaladni nem tudta ezt a viselkedést, de még mélyebbre süllyedt benne. Csak körül kell nézni a világban. Vagy az internetes "beszélgetés"-ekben.
(Rudolf Steiner) „Tisztelnünk és el kell ismernünk a másik teljes belső szabadságát.”
A kérdés soha nem gyengeség. A kérdés a szellemi becsület minimuma.
A kérdés nem árulás
Vannak, akik nem kérdeznek, mert félnek. Néha jogosan. A történelem bőségesen szolgáltatott példát arra, hogy egyes rendszerek a kérdésre nem választ, hanem fenyegetést adtak. De legalább ennyire fontos a másik fajta félelem is: a képzelt, ősi félelem. Hogy mit szól majd a saját közösség. Hogy megsértődnek a "mieink". Hogy valaki azt mondja: „na tessék, ez is átállt”. De hova? Miért? Kérdés nincsen, csak ítélet.
Pedig a legtöbben nem átállnak, hanem megpróbálnak gondolkodni. És ez manapság már önmagában gyanúsnak számít.
A kérdés azonban nem rombolja a hitet, hanem tisztítja. Nem az ellensége a meggyőződésnek, hanem a próbája. Ahol nem lehet kérdezni, ott előbb-utóbb nem hit marad, hanem ideges ismételgetés. És a visszhang, bármilyen hangos is, soha nem volt önálló gondolat.
Vallás, tolerancia, emberi mérték
A nagy vallások alapvető tanításaikban nem azt mondják, hogy rögtön essünk neki annak, aki másként gondolkodik. A kereszténység alapjaiban ott van az irgalom, az alázat és az ítélkezés veszélyének felismerése. Az iszlám komoly erkölcsi hagyományában hangsúlyos az igazságosság, a méltányosság és a másik ember becsületének tisztelete. A buddhizmus pedig különös hangsúllyal figyelmeztet arra, hogy a düh előbb vakít el minket, mint ellenfelünket.
A vallások és a tolerancia kapcsolata éppen ezért nem valami pihe-puha, szalonképes dísz, hanem alapvető erkölcsi kérdés.
A tolerancia nem azt jelenti, hogy minden mindegy, és nincs igazság. Azt jelenti, hogy az ember nem tagadja meg a másik ember méltóságát csak azért, mert másként lát, másként hisz vagy más következtetésre jut.
A baj ott kezdődik, amikor a hitből fegyver lesz, a vallásból törzsi jelvény, a meggyőződésből pedig felhatalmazás a gyűlöletre.
És ahogyan ezt az elmúlt pár évszászad története, különösen az elmúlt 100 eszetendő mutatja ez nemcsak vallási, hanem politikai értelemben is így van.
(G.W.F Hegel) „Az igazság az egész.”
Az ellenkező véleményt kimondó ember nem célpont
A közélet akkor kezd igazán rothadni, amikor már nem vitapartnert, hanem célpontot látunk egymásban. Amikor nem azt kérdezzük: „mi igaz abból, amit mond?”, hanem azt: „mivel lehetne őt minél gyorsabban morálisan kicsinálni?” Ilyenkor a közbeszéd már nem párbeszéd, hanem sárdobálás, mocskolódás és amint ez elkezdődik, egyre erősebb spirálban szívja, vonja be a közelébe kerülőket. Tömegpszichózis a WC-kagylóban, ahogy a víz folyik le.
Pedig egy ország nem attól működik, hogy mindenki ugyanazt mondja. Hanem attól, hogy a különbségeket nem hadüzenetként kezeljük. A vita nem a közösség hibája. A vita a közösség működésének jele. Ahol nincs vita, ott gyakran nincs béke sem — csak félelem, némaság vagy propaganda.
Lehet keményen vitázni. Lehet szenvedélyesen. Lehet szarkasztikusan is, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy mindent hivatalos közlemények nyelvén beszéljünk.
De valakit megpróbálni meggyőzni és valakit emberileg megsemmisíteni: nem ugyanaz.
Ezt a különbséget kellene végre újra megtanulni.
(Henry David Thoreau) „Előbb embernek kell lennünk, és csak azután alattvalónak.”
Előítélet: a torzító lencse
A megismerés egyik alapfeltétele, hogy egy tényt több oldalról próbálunk megvizsgálni. Nem azért, mert minden nézőpont egyformán helyes, hanem azért, mert az előítéletek elképesztő erővel torzítanak. Felnagyítanak olyasmit, ami mellékes, és eltüntetnek olyasmit, ami lényeges. Megmutatnak olyat, ami nincs is ott, és láthatatlanná teszik azt, ami kezét a magsaba emelve ugrál, hogy észrevegyék.
Az előítélet nem vélemény, nem gondolat, nem visz előre, mert az előítélet egy torzító lencse. És ha rossz optikán át nézünk mindent, előbb-utóbb már nem a valóságot látjuk, hanem a saját torz tükörképünket és a szemünk is egyre rosszabb lesz. Ha nem "tornáztatjuk" tudatosan az igazságlátó érzékszervünket, akkor elsatnyul, elsorvad.
Mielőtt ítélkezünk, talán próbáljuk meg a fókuszt, a tudatunkat így írányítani:
- Nem kell mindenkivel egyetérteni, de meghallgatás nélkül nem lehet szembenállni.
- Nem kell mindent elfogadni, de automatikusan elutasítani sem.
- Nem kell elnézni, de meg kell látni a hazugságot, a manipulációt vagy a cinizmust.
A közösség és az élet maga nem azt emeli fel, aki minden különbséget gyűlöletté növeszt. Sokkal inkább azt, aki képes három tudatos gyakorlatra:
- Meghallgatni.
- Kérdezni.
- Gondolkodni.
Nehéz? Talán. Problémás? Néha nagyon is az. Megéri a fáradtságot? Ezek nélkül nem jutunk sehova! Még akkor is így van, ha ez ma már-már forradalmi gondolatnak tűnik, a virtuális valóság lágyan ringató megsemmisülésében. Pedig ez a normalitás utolsó esélye.
(Rudolf Steiner) „Nem pusztán ítélni kell akarnunk, hanem napról napra gazdagítani az ítélőképességünket.”
Nem az a baj, hogy ítélünk, hanem hogy túl korán és túl kevés belső munka után. Steiner arról is ír, hogy az igaz megértéshez a lélek nyitottsága kell, nem előre gyártott előítéletek kusza káosza.
Gondolataimat a kedvenc idézetemmel zárom szintén Rudolf Steinertől:
„Ne vess el semmit, amíg nem értetted meg, ne fogadj el semmit, amíg nem értetted meg.”
Záró jókívánságom: legyen helyén az eszetek és a szívetek!
