Az „X2S TEAM Rozsomákok” csapat élményei - Dévai Attila és Tóth Viktor
A sok korábbi cikkem, interjúm után 2024-ben végre én is indultam az 54-es Kihíváson. Életem meghatározó élményévé vált a 40 óra és a 100 km, de elsősorban azért, mert ugyan egyéniben indultam, de a táv nagy részét egy szuper csapattal tettem meg, akiket „összefújt a szél”. Négyesünk egymást támogatva teljesítette a nyári kánikulában és szaharai szárazságban azt a kalandot – ezért is írtam Rejtői kalandokról…
Természetesen nagyon vártam a következő lehetőséget, ami a téli kihívás – igaz a téli eseményeken nincsen egyéni indulás, így csapatot kellett verbuválnom, ami nem egyszerű feladat, hiszen hiába van sok ismerősöm, akik mindenféle ultra távokat futnak, triatlonoznak, túráznak, de az 54-es teljesítéséhez a „hosszútávon tudok sokat menni” sajnos nagyon nem elég. Hogy miért? Erről a beszámolóból majd képet kaphattok…
Ehhez kellőképpen őrült és nagy teherbírású embereket kellett keresnem. Egyikükről szinte azonnal tudtam, hogy alkalmas lesz, ha ideje engedi, hiszen részben én készítettem fel korábbi extrém versenyekre, másrészt meg pont olyan „rejtői” figura, aki ehhez a kalandhoz kell. Ő Dévai Attila, akivel ráadásul egy gimnáziumba jártam (ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola), pár évvel utánam érettségizett. Többszörös ICON teljesítő, Ironman, lefutotta az UTH hosszútávját és nem ijed meg, ha váratlan helyzetekben találja magát. A csapat harmadik tagjának Csongor Balázst választottam, akit ugyan csak 2 hónapja ismerek, de hegymászó és terepsport múltja tökéletes – lett volna, ha nem betegszik meg… Így sajnos ő nem tudott jönni, át kellett neveznünk férfi páros kategóriába.
Amit tudni lehetett a XXV. jubileumi 54-es Kihívásról: „ideális útvonalon” 2x27 km táv, egy kötelező esti-éjszakai pihenővel. Az ideális útvonal, mint tudjuk erősen csalóka, akár sokkal több is lehet belőle, hiszen az 54-es egyik alappillére a komplex tájékozódási feladatok által meghatározott útvonal.
Aki kicsit is téveszt, az többet gyalogol… Ráadásul hála Vass Tibor őrnagy végtelen kreativitásának a feladatok olyan színesek és váratlanok, hogy felsorolni is nehezen tudnám őket. De ezt nem is fogom megtenni, csak ízelítőt adok a próbákból, azért hogy aki eljön, az minél több több meglepetéssel találkozzon.
A téli kötelező „kintalvás” pedig komoly logisztikai kérdéseket vetett fel: mit cipeljünk, mire készüljünk? Ha túl kevés, akkor könnyen szétfagyunk, ha túl sok, akkor lassabban haladunk, jobban fáradunk. Végül egy közepes megoldást választottunk Atival, minimális hálófelszerelést cipeltünk magunkkal, ő matracot és hálózsákot és matracot és bivakzsákot. Persze a kevés, de meleg kiegészítő ruházattal. Így a holmink a kötelező felszerelésekkel és a zsákkal, 3 liter vízzel, 2 napra elegendő étellel 10 kg alatt maradt. Ez nem kicsit módosult a rajt előtt, de ezt csak pár nappal előtte kezdhettük sejteni…
Úgy döntöttünk, hogy a reggeli rajt előtti éjszakát lent töltjük a tömegszálláson. A hangulat, a társaság és a nyugisabb reggel érdekében. Mikor kedden este megérkeztünk Nemesgulácsra a művelődési ház előtt parkoló néhány autó mellé parkoltunk. Csend volt, csak a teremben égett a villany. Gondoltuk, leszünk páran… majd kinyitottuk az ajtót és jött a meglepetés: a földön sűrű sorokban rengeteg ember feküdt, ült, beszélgetett, vacsorázott. A legtöbben katonák vagy tartalékosok vagy… mi voltunk a legcivilebbek. Csepin Petiéket azonnal megtaláltuk, melléjük pakoltuk le a cuccainkat. Rajtuk kívül egyikünknek sem volt ismerőse, hiszen Ati első, én második alkalommal álltunk rajthoz az 54-esen. Pétert és Dínót is az Elite Challenge-ről ismertük, ahol elképzelhetetlenül nehéz órákat töltöttünk együtt. Nem véletlen a két esemény hasonlósága…
Leadtuk a regisztrációt, üdvözöltük Vass őrnagyot – akivel már készítettem interjút, de személyesen csak most találkoztam vele. A regisztráció után azonnal volt egy „beugró” feladat, ami természetesen térképes-mérős-számolós volt, kicsit talán felmérni, hogy a másnapi feladatokhoz milyen a felkészültség. Biztató volt, hogy pár perc alatt sikeresen megoldottuk, igaz 1 fokot tévesztettem a mérésnél, ami a térképen 3 mm eltérést jelentett. De elfogadták. Jöhetett a bandázás és a vacsora, és a gyors táborozás. Gyorsan elintézünk mindent, hogy minél többet tudjunk aludni, hiszen a következő két napban erre nem lesz lehetőség. Mind kiderült igazunk lett…
Nyugodtan aludtunk és egészen jól, leszámítva azt, hogy 20 a fokosra fűtött terem, megtöltve közel 100 emberrel olyan meleg volt, amelyben soha nem alszom.
Reggel ébresztő, összepakolás, előkészületek… ezeket nem is részletezem. Kivéve azt az apróságot, hogy a civil indulók kaptak egy kis meglepetés csomagot: a katonáknak kötelező volt a sisak, a fegyver (természetesen üresen) és a mellény, így az esélyegyenlőség jegyében nekünk is cipelni kellett egy kb. 3 kg-os acél sisakot (régi hagyományos „rohambili”) és egy fegyvermakettet, ami kb. 4,5 kg. A sisakot nekünk szerencsére nem kellett hordani, de nehezen lehet „kényelmesen” elcsomagolni, a fegyver makett (ami mindkettőnknek ismerős volt az Elite Challenge-ről) pedig pár óra után kényelmetlen volt akárhogyan is vittem.
Hivatalos, katonai megnyitó. Erről elég, ha a fotók mesélnek. De azt azért fontosnak tartom leírni, hogy nem volt időhúzás, minden pontosan, gyorsan és a helyzethez illően zajlott, így a rajtolni is jóval a „várt idő” előtt tudott a mezőny.
Az első pont koordinátáját gyorsan kiszámolta mindenki, de a tömegrajt miatt ekkor ennek nem is volt nagy jelentősége – nem volt igazán jobb útvonal, mint amin mindenki ment. Pár km beton, majd hosszú meredek emelkedő egyre nehezebb terepen. A csapatok kezdeti lendülete hamar megtört, és bár mi a mezőny végén indultunk, de az emelkedő tetején már a középmezőny elején voltunk.
Számítottunk erre és előre meg is beszéltük, hogy tempósan, de takarékosan megyünk – ezt megtanultuk: Ati többek között az ICON versenyeken, én az edzői munkámban és a versenyzői múltamban. Azért meglepő volt, hogy ebben a kérdésben a katonai közeg pontosan olyan, mint egy futóverseny – a legtöbben „elfutják” az elejét.
A Szent György hegyre felfelé menet egyre több meg-megálló csapat mellett haladtunk el. A hegytetőn pillanatok alatt megtaláltuk a bozótban a pontot, ahol megkaptuk a következő pont koordinátáit és egy kísérő feladatot: szedjünk tűzrakáshoz való anyagot és vigyük magunkkal. Extraként egy olyan természetes tárgyat is vinni kell (miután kitaláltuk, mi is legyen az), amellyel a tűzet több száz méteren át lehet vinni egyik helyről a másikra. Hmmm… érdekes…
Indultunk a következő pontra, közben elmondtam Atinak az útvonal verziómat, ami több átvágást is tartalmazott, ő nyugodtan fogadta, ennyire már ismer :-) A bozótosban gyorsan haladtunk, nagy bizonyossággal tudtam, hogy járható nyomvonalat választok. Persze biztos nem lehettem benne… Közben a legalkalmasabb fákat összegyűjtöttük – nem kell sok, de az legyen könnyen gyulladó és jól égő! Végig cipeltük a nap folyamán és este sikeresen meg is oldottuk vele a feladatot, ami sajnos kevés csapatnak sikerült.
Jó tempóban, fantasztikus időben értük el a második pontot, ahol egy „majdnem” vízes feladat volt. Ha nem sikerül, akkor vizes leszel. Ennek elég nagy volt az esélye, de szerencsére mind az OCR mind az EC háttér miatt pillanatok alatt megoldottuk az akadályt és megszereztük a következő pontot (Ati zsákjának az alja lett egy kicsit vizes). Gyors tájolás és indultunk is tovább. Meglepődve láttuk, hogy az első ponton előttünk lévő csapatok még csak ekkor érkeznek be ide. Azaz jó nyomokat választottunk! Egy hosszú, unalmas, de a reggeli nap miatt nagyon szép útvonalon haladtunk tovább. Egyedül a pusztában, az előttünk lévő csapat legalább 8-900 m távolságra volt, mögöttünk sokáig nem bukkant fel senki.
Szigligeten keresztül az erdőben jutottunk a követező ponthoz, ahol a kereséssel elveszítettünk feleslegesen 5 percet – mert a nagy magabiztosságomban kb. 50 métert tévesztettem a térképen. Itt egy érdekes lehetőség volt, amit mi másként értelmeztünk mint a többiek, a felajánlott „bónusz”-hoz innen indultunk, pedig (utólag könnyű okosnak lenni) a következő pont után sokkal inkább útba esett volna. De a megfogalmazás miatt nekünk úgy tűnt ennek van értéke… „Felesleges” plusz 5 km jutott így nekünk.
Igaz így elsőként értük el a bónusz pontot, ahol találkoztunk a versenyben vezető két csapattal, akik szinte rohantak (szó szerint)! A velük készült interjút érdemes elolvasni! Az Óvár kilátónál íjjal kellett célba lőni, miután egy kb. 20 kg-os harckocsiaknát felvitettek felünk a meredek domboldalon, a lépcsőkön.
Életemben első íjászkodásom egy 9 és egy 10 találatot eredményezett két lövésből. Még a lövészet vezető is felkiáltott meglepetésében. Mentünk tovább. Nem mondom, hogy rohantunk, mert nem, de elég tempósan mentünk. A sisak és a fegyvermakett itt már nagyon kényelmetlen volt, de éltünk meg már sokkal rosszabbat is. Jött az egyik kedvenc részem, amikor a feladat is úttalan úton volt, pontok megtalálásával, híd alatti kúszással, nehezen átlátható bozótosban. Az egyik pontnál pár perces pihenőt tartottunk, megigazítani a felszerelést, kicsit nyújtani, pontosítani az útvonalat. Evésre sem sok időt szántunk, főleg menet közben ettünk – ahogyan azt a hosszútávú versenyeken már megszoktuk. Badacsony, Tördemici kilátó, Bújdosók lépcsője. Nem esett jól a sok magas lépcsőn fel... és még fel... és még tovbb fel. Több csapatot fújt itt össze a szél, fent mi találtuk meg elsőként a jól elrejtett pontot az erdőben.
Mivel az 54-esen a bajtársiasság jellemző, egyáltalán nem probléma, ha más csapat is felhasználja, amit mi találtunk meg. Mi is figyeltük a többieket, volt, amikor ezért tudtunk kicsit gyorsabbak lenni. Badacsonytomaj szélét érintve találtuk meg a következő pontot, innen pedig egy sort kellett követni: minden alponton meg volt adva egy irány és egy távolság, ahol a következő található. Itt sem volt egyszerű haladni, bár annak hangzik - de a terep nagyon tréfás tud lenni, néha pár méter eltérés is „láthatatlanná” teszi a bóját. Közeledett az este, már enyhe félhomály uralkodott, amikor a számítások szerinti (vélt) utolsó feladathoz értünk.
Jött a meglepetés: komplex rejtvényt kaptunk, a Gulács hegy körül megadott koordinátához képest adott irányokban, adott távolságon megadott 4 ponton megtalált kódok adják ki a következő feladatot! Ez így mennyire érthető? Tiszta koordinátageometria tereptannal ötvözve. Arrrrggghhhh! Egy nagyobb csoporttal haladtunk együtt, ők elkezdték keresni a pontokat. Csak úgy hasraütésre (mert viszonylag közelinek tűntek).
Hála az EC-nek és Arnold tanításainak (innen is köszönöm!) én leültem a félhomályban és térképen fejlámpával vonalzóval és szögmérővel nekiálltam kiszerkeszteni a pontokat. Mikor meglett mind a négy, akkor mondtam Atinak, hogy maradjon a cuccokkal én elrohanok „csupaszon” a ponthoz. Nem voltam biztos abban, hogy jól szerkesztettem.
Éjszakai rohanás az erdőben – fantasztikus 5-600 m volt! Főleg úgy, hogy kb. 2 m pontossággal ott volt a pont, ahol jelöltem! Azok, akik elindultak keresni még mielőtt leültem szerkeszteni, így is utánam találták meg (és látták a lámpámat, ami elég nagy segítség)!
Visszarohanás az erdőn át.
Ott több csapattal összeálltunk és a koordinátáim alapján együtt mentünk a pontokhoz, az útvonalat optimalizálva: ösvényen, ameddig jól járható volt, azután csapatonként 1-1 fő cuccok nélkül rohant a pontokhoz. Így a feladatot mind a 4 ponttal már gyorsan és hiba nélkül csináltuk meg! Már teljes volt a sötét, és a levegő is erősen hűlt. Találtunk egy forrást, ahol Atival mi vizet vettünk (volt még nálunk, de nem annyi, amennyi elegendő lett volna a teljes másnapi programra is, és a kiírás szerint a vizet nem biztosítják – nekünk soha nem fogyott el a vizünk, de túl sok sem volt).
Az utolsó pont egyben a szálláshely is volt: egy focipálya mellett az erdőszélen. A feladat: tűzgyújtás, majd a focipálya körül vinni a tüzet úgy, hogy a végén egy fáklyát kell meggyújtani. Ha nem sikerül ez, akkor az egész feladat érvénytelen...
Az én „tűzhordó” választásom a fenyőkéreg volt, abban kis tüzet raktunk, amit csak a szervezők által biztosított szikravetővel lehetett meggyújtani. Ez nem okozott gondot mivel van benne gyakorlatom, bár természetesen volt nálam saját gyújtó is. A tűzet gond nélkül vittük körbe a sötétben, néha lelassítva, hogy biztosítsuk a tűz folyamatosságát. A kör végén a fáklyát pár mp alatt meggyújtottuk. A feladatot befejezve és a napi szakaszt lezárva mentünk a teáért, ami nagy jótétemény volt, mert erősen lehűlt a levegő, már bőven 0 fok alatt volt. Ati megette az én zsíroskenyeremet is (lilahagymával - pedig ez a kedvenc ételem, de a vegán opció nem volt elérhető), közben beszélgettünk a többiekkel.
Ekkor már lehetett tudni, hogy éjfélkor lesz a követező rajt, így nekünk volt még több, mint 2 óránk pihenni, aludni. Voltak akik tüzet raktak és körbeülték beszélgetve, vagy csak pihenve. Mi kicsit arrébb bivakoltunk, Ati is aludt egy kicsit, nekem is sikerült kb. 1,5 órát. Igaz előtte hagyomány szerint (téli túrán nekem ez jött be a legjobban) levest főzte magamnak a bivakzsákomba bújva. Nem a legpihentetőbb éjszakám volt, de a lábamat és a hátamat kinyújtva tudtam lazítani.
Éjfél előtt gyorsan keltünk és pakoltunk, ahogyan a többiek is – senkinek nem volt kedve és kényelme elpepecselni. Dirr-durr, 1-2 perc alatt minden menet készen volt. Megkaptuk az első koordinátát és a plusz feladatot is. Mindenki rohanvást elindult, mi inkább az extra pepecseléssel foglalkoztunk, hiszen volt pad, asztal, világítás, amelyek segítettek a „majomökölcsomó” megkötésében (ezt a célig bármikor megtehettük volna, mi nem akartuk menet közben ezzel tölteni az időt). Nem állítom, hogy életem kedvenc csomózási feladata volt, ráadásul elkövettem azt a zöldfülű hibát, hogy a kapott kötelet nem zártam le rendesen öngyújtóval, így sokkal többet kellett „sziszegnem” közben, mintha szántam volna rá 1 perccel többet. Amikor elkészültünk sebességbe tettük a virgácsokat és indultunk a megadott koordintáták felé.
Ekkor 50 perc hátrányban az elsőkhöz képest. Jól kiléptünk, a cuccokkal a síkon hajnali 1 körül közel 7-es tempót toltunk, hamar megtettük a közel 5 kilométeres távot.
Közben találkoztunk egy párossal, akik feladták az első feladatnál, mert „idegesítően sokat kellett várni”! Mi van??? Nem hittünk a fülünknek! Valaki azért felad egy több állomásos, komplex járőrversenyt, mert nem megy minden pöpecül?! Az akadály nem volt egyszerű és mi is hibáztunk, de a „mátrix feladat” nemcsak összeszokott csapatot, hanem jó tájékozódást, iránymeghatározást és kommunikációt is igényelt – miközben éjszaka rohangál az ember a sötét mezőn. Nagyon élveztük, a hibák ellenére is.
Indultunk tovább és hamar kiderült, hogy azért van előnye a Gore-tex bakancsnak: mi gond nélkül átmentünk olyan patakokon a téli éjszakában, ahol mások percekig keresgélték a gázlót. Éjszakai menet a nádasban, csalitosban… majd egyre meredekebben fel a Csobánc tetejére, ahol jeges szélvihar fogadott. Itt is komplex feladatot kaptunk, de a tegnapi sikeres megoldáshoz képest most nagyon benéztem, kapkodtam, így a „normális” 10 perc helyett közel 30 percig tartott a teljesítés. Igaz közben legalább kúszni-mászni volt lehetőségem a sűrű szedresben, akácosban, ahol a vaddisznók is csak akkor mennek be, ha kergetik őket. Ez a kudarc még órákon át elkísért, csak sokára tudtam megbékélni magammal. Sok sikeres feladatmegoldás után…
Sötétben indultunk lefelé Atival és ott találkoztunk Bencéékkel, akikkel pár kilométeren át együtt gyalogoltunk, de én türelmetlen voltam, szerettem volna behozni az elvesztegetett időt, így kiléptünk és pár rövidítést is beterveztem az útvonalba, amelyek közül némelyik egészen sikeres volt, így a következő pontnál felfejlődtünk az előttünk lévőkhöz. Ati maradt a csomagokkal, mert ekkor már eléggé érezte a térdét, én a ponthoz rohantam a görgeteges köveken keresztül, félhomályban, még vadcsapások sem voltak. Többen is a hosszabb, de járhatóbb úton jöttek, én rohantam vissza. Felmálházás és egy újabb rövidítéses útvonalon indultunk tovább. Ekkor hagytam el a kedvenc sapkámat...
Nem gyakran kockáztattam, de ahol azt láttam (térkép + tapasztalat alapján), hogy van értelme átvágni, ott bizony varacskoltunk és törtünk át a bozóton, vízmosásokon, árkokon. A következő pont előtt szereztük meg a „kövünket”, ami szinte a szívünkhöz nőtt a hátralévő kb. 15 km alatt. Már itt lelövöm a poént, mert bár csak a célban mérlegelték a követ, mi innentől cipeltük – nem sikerült pontosan 3 kg-osat választanuk a feladat szerint, de szerintem elég jól becsültük, mert 3,38 kg volt a mérlegen. Sebesültszállítós feladat a felkelő nap fényében, meredek ereszkedés és Mindszentkállán kólázás. Elég meglepettek voltak a boltban a felszerelésünk és az ábrázatunk láttán, de csak halkan csuklottak… Innen jó tempóban a kicsit hosszabb, de forgalomtól mentes földúton mentünk tovább (hiszen minek menjünk a betonon az autók között, ha azzal nyerünk kb. 500 m-t?).
Kékkúton gyorsan áthaladtunk, megtaláltuk a következő pontot és jött a számomra legkedvencebb feladat: egyszerre térképes és bozótjárós, távolságmérős és megfigyelős. Jól is teljesítettük, gond nélkül menetből megvolt az új pont. Innen nagyjából már eseménytelen volt az út, az egyre melegebb időben néha már sáros volt a fagyott föld, de jó tempóban haladtunk, pont annyira, hogy Ati fájó lába ne kerüljön rosszabb állapotba. A Tóti-hegy után a tegnapról ismerős esti átvágásokat ezúttal nappal jártuk be a Gulács oldalában és érkeztünk el az utolsó feladathoz, ami egy erdei „szituációs lövészet” volt. Itt én vállaltam a pajzsos szerepet, Ati a céllövőt, de elképesztően profin csinálta, 4 lövésből 4 találat. Sajnos az egyik célt nem vettük észre, így itt is kaptunk egy kis büntető időt.
Tempósan berobogtunk a célba, ahol nem kis meglepetésünkre hatalmas üdvrivalgás fogadott minket a teremben mindenhol heverő, üldögélő, álló emberek részéről. Nagyon jól esett! Ezt minden célba érkező megkapta, de azt hiszem mindenki meg is érdemelte: az 59 induló csapatból végül 18 ért célba. Körbejártuk az ismerősöket, beszélgettünk ismeretlenekkel, felkértem néhány embert interjúkészítéshez, mindenki örömmel fogadta (jobbnál jobb interjúk születtek!). A babgulyás fantasztikus volt, repetázni is lehetett (noha én nem tudtam élvezni a hagyományos ízeket, mert érthető módon nem vegán volt a menü)!
Az eredményhirdetés még nagyobb meglepetést okozott: a férfi páros kategóriát megnyertük a „X2S TEAM – Rozsomákok” csapattal, mellettük Bencééket üdvözölhettük. Természetesen Csepin Petiék is a dobogó tetejére állhattak. Nagyon jó hangulatban és csodálatos élményekkel gazdagodva indultunk haza.
Végül a 27+27 km helyett nekünk 36+31 km lett a teljes távolság, 1550+1250m a szintemelkedés. Én megúsztam vízhólyag nélkül, Ati is minimális lábsérülésekkel (a térde rakoncátlankodott néha, de sikerült az elviselhetőség határain belül tartani). Karcolás, karmolás, a bozótjárás nyomai annál több volt, de a „zavaró” értéken belül. Szerintem jól kalkuláltunk a felszereléssel, sem túl sok, sem túl kevés nem volt.
A tanulságokat levontuk, a következőn javítunk a hibáinkon! És persze az edzést folytatni kell, mert hiába nagyon nagy a szerepe a tájékozódásnak és a feladatoknak, az 54es mindig is komolya fizikai erőpróba, ahol nemcsak a sebesség és az állóképesség, hanem az erő és a technika is számít! Ezt ne feledje az, aki szeretne célba is érni!
