Jimi Hendrix neve legtöbbünknek a színpadon lángoló Stratocasterrel, elképesztő riffekkel, vad gitárjátékkal és a rocktörténelem nagy pillanataival forr össze. De azt kevesen tudják: mielőtt a gitár, a forradalmi zene és a hippi korszak legendává kovácsolták volna, Jimi Hendrix ejtőernyős katona volt. Igen — az 101st Airborne Division tagjaként, a legandás Vijjogó Sasok ("Screaming Eagles") között. És ott megtanult valamit, amit utána lázadóként is magával vitt.
Talán nem úgy, ahogy a rock-hősöknél elképzelnénk: nem tett esküt hazafiságból, nem lángolt benne a harci vágy — az élet adott neki egy ajánlatot: börtön vagy sereg. 19-ik születésnapja előtt Seattle-ben két lopott autós incidens is a nyakába szakadt — az ítélet két év börtön vagy a hadsereg volt.
Ő pedig a sereget választotta… és nem is akármilyent: ő maga külön kérte, hogy 101 ejtőernyősökhoz rendeljék — gátlástalan kíváncsiság és vad szellem hajtotta a legendák közé, akik a II. Világháború legnagyobb csatáiban vívták ki az elismerést: normandiai partraszállás ("Overlord"), a hollandiai Market-Garden hadművelet, az ardenneki csata ("Battle of Bulge").
Az alapkiképzés után Fort Campbellbe került, ahol megkezdődött a “jump school”: az ejtőernyős tréning, kemény kiképzés, menetgyakorlatok, fizikai felkészülés, valamint a magasság és a gravitáció leküzdése. Öt ugrást teljesített — a teljes alapprogramot. 1962 januárjában megkapta az ejtőernyősök híres “Screaming Eagles” jelvényét — büszkén viselte ezeket, sőt extra kitűzőket is rendelt, hogy küldhessen a családjának.
De a katonai jelentések — nem meglepő módon — sok negatív minősítést tartalmaztak: “nem engedelmes katona”, “állandó felügyeletet igényel”, “nincs tekintettel a szabályokra”. A katonai világ konformitásába, szabályaiba Jimi nem tudott beilleszkedni — viszont valami másban igen: az elszántságban és a gyakorlásban, amelyet a tisztjei is elismertek.
És ez — bármilyen meglepő is lehet — elvezet ahhoz, amit aztán a zenéjében és a játékában is meglátott az egész világ.
Az ejtőernyős kiképzés — mint zeneiskola: a “woodshed” születése
Egyszóval a sereg nem az, aminek elképzeli az ember, ha rocklegendákat álmodik magának. De van valami, ami mégis összeköti ezeket az eltérő életstílusokat: a kitartás, az álhatatosság, a félelem leküzdése és a fegyelem. A "fegyelem" — kérdezheted joggal!? A rocklegendák nem a fegyelmükről híresek. Ez igaz... kivéve a gyakorlás, az elhivatottság és a tenni vágyás fegyelmét! Az ejtőernyős kiképzés kicsit olyan, mint a “hardcore woodshed” — az a hely, ahol a zenész magányosan gyakorol napestig, újra meg újra, amíg a keze és az elméje összeolvad a hangszerrel. Ameddig eggyé válik a zenével.
Hendrix — aki katonaként sok szempontból “rossz” volt — megértette a lényeget: nem a papírok számítanak, nem a külső elismerés, hanem az, hogy csinálod, hogy szembe nézel önmagaddal. A jó és rossz oldaladdal. Ugrálsz — akkor is, ha remeg a térded, amikor már nincsen erőd. Pengetsz — akkor is, ha fáj a kezed, feszülsz, elfáradtál, jártányi erőd sincsen. A félelmeid talán megmaradnak — de megtanulsz cselekedni akkor is, amikor a tested minden porcikája tiltakozik, amikor már csak az elméd ereje vezeti a kezedet.
Az ejtőernyősök között azt teszed, amit minden ösztönöd súg, hogy ne tedd — újra és újra, amíg a tested nem bízik abban, amit az elméd megtanult.
Nem sokkal ezután az apja küldött neki Seattle-ből egy piros Silvertone Danelectro gitárt… azt, amelyikre Jimi kézzel festette rá a „Betty Jean” nevet. Attól a pillanattól kezdve minden szabad másodpercét erre a hangszerre fordította. Katonatársai elrejtették előle a gitárt, csak hogy egy kis nyugalmat kapjanak, mivel a gyakorlás valójában elég rosszul hangzik az ártatlan hallgatóságnak. Mert ez nem előadás, hanem tanulás. De nem számított. Mindig megtalálta. Majd játszott rajta.
Jimi Hendrix több időt töltött gitározással, gyakorlással, mint a többi újonccal bandázva. Kentuckyban töltött ideje alatt fedezte fel a nyers és autentikus bluest, ami eltért a Seattle-ben megismert mainstream zenétől.
Egyik este egy Billy Cox nevű katona elsétált a bázison lévő klub mellett, amikor olyan hangokat hallott belülről, hogy megdermedt. Később úgy jellemezte az esetet, mint „John Lee Hooker és Beethoven” egyidejű zenélését. Fogott egy basszusgitárt, bemutatkozott, és elkezdtek zenélni ott helyben. Ezután évekig játszottak együtt.
Hendrix katonai szolgálata szinte olyan hirtelen ért véget, mint ahogy elkezdődött. 1962. június 29-én – alig több mint 13 hónappal a bevonulása után – "tiszteletteljes" felmentést kapott a szolgálat alól. A hivatalos indoklás egy ejtőernyős ugrás során elszenvedett bokasérülés volt, de számos beszámoló és dokumentum arra utal, hogy a rossz magaviselet ugyanilyen szerepet játszott korai leszerelésében.
A hadsereg fegyelmet és professzionalizmust tanított, ami befolyásolta Jimi Hendrix színpadi jelenlétét és előadásmódját, valamint a stúdiófelvételek terén mutatott perfekcionizmusát, ami különösen jól megmutatkozott a híres 1968-as dupla albumán, az „Electric Ladyland”-en.
Ironikus módon a vietnami háború Hendrix leszerelését követő években eszkalálódott. Ha a hadseregben maradt volna, könnyen a harcok sűrűjében találhatta volna magát. Ehelyett annak a mozgalomnak a szimbólumává vált, amely szembeszállt a háborúval.
A „The Star-Spangled Banner” című dalának 1969-es woodstocki előadása egy hazafias himnuszt tűzes hangzású tiltakozássá változtatott. Hendrix sok szempontból másfajta csatát vívott – az eszmék, a hangzás és az identitás csatáját.
Színpad — az ugródzóna: félelem, szabadság és odaadás
Az, ahogy Hendrix később a színpadra lépett — az nem csak zene volt. Olyan volt, mintha újra ugrana. Minden show: egy új “lezuhanás” lehetőség. A félelem sosem tűnt el — hanem a rutin és a biztonság váltotta fel. Megtanulta: nem vársz, nem habozol — félreteszed. És elengeded.
Emlékezzünk a pillanatra: 1967-ben, a Monterey Pop Festival-on, amikor a gitár elkezdett lángolni — nem díszlet volt, hanem spontaneitás, a zene, a zenész tűze. Az igazi odaadás jele volt. A teljes elköteleződésé. Ahogyan egy ugrás is az, mert nincsen visszaút.
És amikor később — ’69-ben — a Woodstock Festival-on játszott, amikor a háború és társadalmi viharok zaja közepette tépte a húrokat, nem csak zenélni akart. A zene volt a szabadesés, a kiáltás, a lázadás. A gitár volt az ejtőernyő, amibe kapaszkodni lehet.
Ő sosem feledte: katona volt. A zene, az újítás harcosa. Nem hagyta, hogy mások szabályai határozzák meg. Tudta, hogy amit igazán ért, amit igazán át tud adni a zenéjével — az a szenvedély, az öröm és az álhatatosság. És ez a kombináció tette őt legendává.
1969 szilveszterén a Fillmore Eastben a „Machine Gun” számot a Vietnámban harcoló katonáknak ajánlotta. Nem ellenük. Nekik.
Bonyolult ember volt. Sok embert befogadott. És soha nem veszítette el azt az alázatot, ami miatt az emberek tényleg meg akarták hallgatni őt. A legjobb vezetők, akiket valaha ismertem, ugyanígy viselkednek... nincs melldöngetés, nincs pózolás. Tudják, amit nem tudnak. Tanulók maradnak életük végéig.
Mi maradt meg ebből nekünk — örök leckék minden szabad szellemnek
-
Félelem mindig lesz. De megtanulhatod: nem az a lényeg, hogy eltűntesd, hanem hogy kezeljed, te legyél az, aki irányít — ugrálj, fuss, mássz, pengess, tarts ki!
-
Kitartás a gyakorlásban. A gyakorlás, az ismétlés, azok a percek, amikor nem mutatsz semmit senkinek — de magadnak mindent. Ha látjáűk, nem fogják szeretni, de ez nem is számít. Mert ez az út egy kicsi, de fontos része. A kitartó gyakorlás nem szórakozás. Harc, küzdelem. Elsősorban önmagaddal. De aki elindul rajta és nem hagyja hogy megállítsák, és bármilyen lassan is de halad rajta — az bizony messzire jut. Bárhová. Akárhová.
-
Szabadság a kötöttségek után. Nem a szabályok zárnak be — hanem a félelem és a lustaság. Ha képes vagy kilépni és választani: a zenédben, az edzésekben, a sorsodban vagy az életben — az a te ugrásod.
-
Alázat — a legnagyobb erő. Nem a menő póz, nem a show, nem a kritika — hanem az a belső tudás: mikor kezded, mikor állsz félre, mikor figyelsz. Az igazi "mesterség" nem parádé, nem játék, nem mutatvány. Az igazi Mester (és ez az élet bármilyen területén megjelenő Minőség) szerény és alázatos marad.
Forrás: historynet.com | knowyourinstrument.com | military.com
