Kreszta Zoli évtizedek óta meghatározó figurája a tömegsportnak. Akár triatlonistaként, akár futóként, akár közéleti emberként. Soha nem a nagy dumája miatt volt ismert, sokkal inkább a sport és a természet felé mutatott tisztelete és alázata miatt. Évek óta mezítlábas futóként kapja a meglepett pillantásokat, én is a P85 teljesítése után kerestem meg az interjú miatt, noha Zolit még a "múlt században" ismertem meg a triatlon kapcsán...
Adatok:
Kreszta Zoltán (sokaknak: "Profi úr", de erről majd később)
Életkor: 49
Család: 1 feleség (Eszter - 36 éves), 2 gyerek (Zelma 3 éves, Áron 5 éves)
"Civilben" már 6 éve a BSI II. kerületi futónagykövete vagyok, főleg a budai hegyekben szervezek közösségi futásokat.
Számomra is meglepő módon Zoli írásban olyan sokat és folyékonyan mesél, hogy nem is nagyon szakítom meg kérdésekkel a teljes és alapos válaszokat.
A kezdetekről: mikor jelent meg a sport az életedben?
Gyerekkoromban 10 évig úsztam, majd ifiként 3 évig tájékozódási búvárként lettem Budapest bajnok, és az OB-n is dobogóra tudtam kerülni. Az úszást egy félrediagnosztizált gerincferdülés miatt kezdtem el 5 évesen, ezért a szüleim nem értették, hogy miért nem javult a tartásom 10 év alatt sem (akkor még nem tudtam én sem, hogy valójában csípőficamom van). Mellesleg a „kötelező” jellege miatt én sem repestem az örömtől, hogy heti 12 edzésre kellett járni már 8-10 évesen is. A búvárúszásban pont azért voltam sikeres, mert ezt a sportot már én választottam, nem külső „kényszer” hatására. Mindezzel együtt nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy „nyomták a gombot”, mert felnőttként sokkal nehezebb lett volna rendesen megtanulni úszni.
Közben a testnevelő osztályfőnököm invitálására elkezdtem utcai futóversenyekre járni (Népszava futás, Vivicitta, Futapest stb.). Nagyon megtetszett ezeknek a versenyeknek a hangulata, és egyre inkább "igényeltem" a hosszabb távokat. 19 évesen abbahagytam a búvárúszást, és az akkoriban még kötelező sorkatonaságot is letudtam másfél év alatt. A sporttal a katonaság közben is megmaradt a kapcsolatom, mivel beválogattak az úszócsapatba. Leszerelés után folytatódott a szerelem az úszás és a futás iránt és '91-ben teljesítettem az első félmaratonomat és '92-ben (22 évesen) lefutottam életem első maratonját (IBUSZ Maraton - 3:38:52).
Amennyire emlékszem, hatalmas élmény volt, de a második fele az katasztrofálisan lassan telt. Akkoriban még tavasszal rendezte a BSI a nagy futásokat, és talán ennek is köszönhető, hogy a mai napig a tavasz a kedvenc versenyidőszakom.
Azóta rengeteg maratonon és ultrafutáson/úszáson/bringázáson vettem részt, teljesítettem 13 Ironman-távú triatlont (ebből 1 "igazi" Ironman volt Klagenfurtban), kétszer a Balatonfüred-Siófok 12,5 km-es úszóversenyt, egy barátommal együtt a TransAlp kerékpáros versenyt és majdnem 12-szer a 4 napos Balaton Szupermaratont. Azért csak majdnem, mert a sajátos szabályok szerint kihagyott nap után vissza lehet állni a versenybe, és az egyik évben feleségem nagypapájának a temetésére mentünk a második napi futás helyett, így 1 nap kimaradt, de a célba befuthattam.
Egyébként az első BSZM-en (2008-ban) a kb. 15 fős társaságban, akikkel együtt mozogtunk, csak 1 embert ismertem, a többiek nem tudták, hogy ki vagyok. Mivel én voltam az egyetlen a csapatban, aki egyéniben indult, ezért elneveztek Profinak, mert azt hitték, hogy én valami "hivatásos" futó vagyok. A becenevemet (Profi úr) ebben a társaságban már nem tudtam levakarni magamról később sem, és már azt sem engedték, hogy a saját nevemet kérjem a rajtszámra. Szóval így lettem "Profi úr". :)
Hogyan jutottál el a minimalista futásig?
A hosszabb távú aszfaltos futásoknál rendre elkezdett fájni a jobb csípőm, és nem értettem, hogy miért. Azt sejtettem, hogy az 5 éves koromtól úszással "kezelt" ferdülésnek köze lehet hozzá, de biztosat nem tudtam. A hosszú futásoknál van általában egy olyan pont, amikor az ember befelé kezd figyelni. Az egyik ilyen befelé figyelésnél észrevettem, hogy nem szimmetrikus a talajérintésem üteme, a jobb lábam mindig előbb ért le, mint kellett volna. A jobb cipőm talpa is jobban kopott, és ugye a jobb csípőm fájt mindig. Nem kellett hozzá nyomozói képesség, megvilágosodtam: NEM EGYFORMA HOSSZÚAK A LÁBAIM! Az eltérést olyan 3-4 centire saccoltam, és így már világos is volt, hogy miért "tűnik el" a ferdülés, ha leülök.
Egyúttal elküldtem magamban az összes ortopéd orvost melegebb éghajlatra, akik miatt kötelező volt úsznom hosszú évekig. Mivel akkor még én is a sarkamat vagdostam a földhöz talajérintés helyett, ezért meg is szültem a házi módszerem a problémára: dupla sarokemelőt tettem a "rövidebb" oldalra, a bal cipőmbe. Később egy ténylegesen hozzáértő doki helyesbített, így a pontos diagnózis: csípőficam, amit csecsemőkorban kellett volna (nem úszással!) kezelni. Felnőttként már mindegy volt, mert ha helyre is tette az ízületemet a csontkovács, az izmok visszahúzták a rossz helyre újra és újra. Egyelőre a sarokemelős megoldást jónak találtam, de jelentkeztek más problémák.
Sok hosszútávfutó küzd azzal (majd később feladja), hogy leesik egy-két körme a pályafutása során. Nos, nekem majdnem az összes leesett. Persze, türelmem nem volt megvárni, míg kinőnek rendesen, ezért nagyon csúnyán, torzan nőttek újra. Közben kipróbáltam mindent, széles cipő, nagyobb cipő, ilyen zokni, olyan zokni, vazelin a lábujjakra stb. Semmi sem segített.
7 évvel ezelőtt jött a megváltás egy Vibram Fivefingers "cipő" képében. Amikor először láttam, nem hittem el, hogy van ilyen, aztán másodikra már rájöttem, hogy ez kell nekem. Magyarországon nagyon szegényes volt a választék ebből, de abban az évben Berlinben jártam, és kiderült, hogy ott szinte minden futó/túraboltban van ilyen. Végül vettem egyet, és onnantól csak ebben futottam. Fantasztikus érzés volt! Olyan, mintha teljesen szabadon futnék, miközben a talpa tökéletesen védte a lábam. A nagy eufóriában aztán nem tartottam be egy alapvető szabályt: a fokozatosság elvét. Június végén trióban indultunk az Ultrabalatonon, ahol az első adagom 53 km volt. Én egy néhányszor 10 km-es Fivefingersben melegítgettem, de azért tartalékban ott volt a normál cipőm a csapatautóban. Az első pár kilométer után éles fájdalom hasított a jobb lábfejembe. Megpróbáltam tovább futni, de nem múlt a fájdalom. Hívtam a többieket, hogy hozzák a bejáratott cipőmet, nem akartam kockáztatni a váltót. A normál cipőben sem javult semmi, úgyhogy több mint 8 óra 50 percig tartott az 53 km-es szenvedés (ha egyéniben lettem volna, biztosan feladom, de a csapat miatt nem akartam megállni). Másnap bucira dagadt lábfejjel ébredtem, ráállni nem tudtam, úgyhogy irány a röntgen. Meg voltam róla győződve, hogy eltört valamelyik csont a rüsztömnél. Kiderült, hogy "csak" simán túlerőltettem, nincs törés. 3 nap jegelés, és 4 hét kényszerpihenő következett (közben ugrott az aktuális nagyatádi ironman is emiatt).
Szóval az első nagy tanulság, hogy aki kilép a cipőből bármilyen minimalista lábbelibe, az tényleg tegyen bele legalább 4-500 km-t apránként (max. 15-20 km egyszerre), mire megerősödnek a cipőben elsatnyult lábfej-izmok, és csak azután vállaljon hosszabb távokat. Van, akinek az Achillese/vádlija tiltakozik először. A lényeg, hogy nagyon kell figyelni az elején minden lépésre. A másik, hogy fejben meg kell fordítani a talajérintés sorrendjét ahhoz képest, amit a “magassarkú” cipőben megszoktunk, mivel ebben a lábbeliben semmilyen csillapítás nincs: először az előlábat kell letenni, utána opcionálisan a sarkat. Én, aki az első 27 évemet cipőben futottam, el sem tudtam képzelni, ezt hogyan kell, pedig végtelenül egyszerű: a mozgás hasonlít arra, ahogy egy helyben futunk. Ott sem a sarkunkat csapjuk oda, hanem az előlábat tesszük le először.
A vicces az, hogy egy szimpla esztétikai probléma (lábköröm-leesés) ellenszerét kerestem, és cserébe egy szuperképességet kaptam: elsajátítottam a szokványos futósérülések elleni leghatékonyabb futómozgást, és olyan szinten megerősödtek a lábfej- és lábszár izmaim, hogy ezzel egy örök életre szóló védelmet kaptak a lábaim. Arról nem is beszélve, hogy innentől kezdve nem kellett foglalkoznom a csípőficamommal sem, mert ennél a stílusnál teljesen kiegyenlítődik az a pár centi különbség, ami a sarokra érkezésnél jelentős problémákat okozott.
A Fivefingers-szel is voltak azért gondok. Először is 3000 km után végleg megadta magát (mondjuk ez azért elég tisztességes a mostani cipőkre javasolt 800-1000 km-rel szemben), másodszor pedig mivel "hidegen" elég passzentos a cucc, ezért melegben egy kicsit szorított és belefülledt a lábam. Másfél évig volt hűséges társam, de el kellett búcsúznunk egymástól. Közben, ahogy megfertőzött ez a minimalista világ, egyre gyakrabban találkoztam futósarus videókkal, cikkekkel illetve olvastam a "Futni születtünk" című könyvet a mexikói futó indiánokról, ezért elhatároztam, hogy sarura váltok.
Magyarországon persze ilyet is hiába kerestem volna, ezért először megpróbáltam magam készíteni egyet autógumiból, ahogy a tarahumarák is teszik, de rá kellett jönnöm, hogy az autógumi szerkezete miatt nem a legjobban feldolgozható alapanyag, és nagyon nehéz is lenne egy szandál ebből kiszabva. A sarugyártók weboldalait böngészve aztán megakadt a szemem az egyikőjük által vállalt 5000 (!) mérföldre szóló garancián. Ez (is) döntötte el, hogy honnan rendelek magamnak egyet kipróbálásra.
Nagyon nagy izgalommal bontottam ki a csomagot, és közben arra gondoltam, hogy most már igazi tarahumara leszek. A saru összerakása után jöttek a finomhangolás lépései, rengeteg fűzési módot kipróbáltam, teszteltem a szorosabbra és lazábbra vett rögzítés előnyeit/hátrányait, de alapvetően még szabadabb érzést kaptam a Fivefingershez képest is. A sarut az első néhány próba kivételével nem nagyon használtam egy pár hónapig, mivel ősszel jött meg, és akkor még nem tudtam, hogy a téli hideg nem lesz akkora akadály...
Tavasszal vettem újra elő, és persze rögtön az áprilisi Velencei-tó körön (28 km) próbáltam ki élesben. A saru ember felőli oldala recés felületű a jobb tapadás miatt, de rá kellett jönnöm, hogy a felázott/felpuhult bőrnek ez nem nagyon tetszik. A táv végét már kifakadt vérhólyagokkal tettem meg, és eltelt egy hét, mire új bőrt növesztettem a régi helyett. Azt a tapasztalatot gyűjtöttem, hogy saruban is kell a bejáratáshoz 7-800 km, amíg a kritikus pontok "bekopnak", és addig 20 km-nél többet nem szabad egy-egy alkalommal futni benne. Ez főleg aszfalton jelent problémát, mert ott nagyon sok egyforma lépés van, és a talajérintés szinte mindig ugyanazokon a pontokon történik.
Az első időkben megkeményedik a talpbőr ezeken a területeken, aztán a keményebb bőr elkezdi koptatni a recés felületet. Szó szerint a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy akkor jó a saru, ha ezek a területek "kifényesednek", mert már nem dörzsöli ki a bőrt akkor sem, ha felpuhulna az izzadságtól vagy a lelocsolt frissítőtől. Ehhez szükséges az a párszáz kilométer. Azóta rendeltem már többet is, hogy mindig legyen bejáratott tartaléksarum. Az elmúlt 5 évben jellemzően csak a Balaton Szupermaraton néhány nehezebb napján vettem fel futócipőt, mert ha a téli kilométergyűjtés nem sikerült optimálisan, akkor fáradt vádlival könnyebb cipőben futni. Ennek ellenére kétszer már végigfutottam ezt a 200 km-es távot saruban is. Apropó: tél. Amikor téli időszakban meglátnak saruban futni, akkor a legtöbben aggódnak, hogy nem fázik-e a lábam. Alapvetően én hidegtűrő fajta vagyok, de saruban amúgy sem gond a hideg, mert az első pár kilométer alatt teljesen bemelegszik a lábfejem, és egyáltalán nem érzem a hideget futás közben.
Eddig mínusz 14 fok volt a negatív csúcs, de ott már egy-két lábujjam vége lefagyott (szerencsére nem szenvedtem maradandó károkat). A másik nehézség saruban a sáros terep, mert óhatatlanul befolyik a csúszós sár a talpam és a saru talpa közé, így nagyon vicces, amikor még akkor is csúszkálok, amikor már szárazon talpalok az erdőben. Ilyenkor keresek egy pocsolyát, és abban kiöblítem a sarat a talpam alól. Nehézség lehet még (főleg terepen), ha hegyes kőre lépek, mert a 4 mm-es gumitalp felett szinte mindent érezni a talajból.
Érdekes módon, mivel sokkal jobban odafigyelek a lépésekre, ebből nem volt soha sem komoly bajom, mint ahogy az sem jellemző, hogy belerúgnék valamibe futás közben. Terepcipőm már évek óta nincs (illetve van egy szöges Salomonom jeges terepre, de már évek óta az sem volt rajtam), és aszfaltra is csak egy cipőm van, amit "vész esetére" tartottam meg. Terepen, aszfalton egyaránt csak saruban futok immár 5 éve (évente kb. 2000 km-t).
Ez igazán alapos válasz... Az igazi ultratávok felé mikor kanyarodtál? Saruban azért elég szokatlan...
A leghosszabb egyben lefutott távom a Balaton Szupermaraton második napi (aszfaltos) 53 km-e volt egészen a tavaszi UTH-ig, ahol a sár és a hirtelen jött meleg miatt nem tudtam tartani a szintidőt, és 74 km-ig jutottam. Egyrészt csalódás volt, hogy nem teljesítettem a 112 km-t, közben meg mégis csak az addigi leghosszabb távomat tettem meg saruban (és terepen), szóval összességében elégedett voltam magammal. A koronát a novemberi Piros85 tette fel az eddigi futópályafutásomra, mert így már 85 km-re növeltem a távolságcsúcsomat, és bőven szintidőn belül teljesítettem a távot (13:45). Persze a két legnagyobb "ellenségem", a meleg és a sár nem vett részt ezen a versenyen.
A fő motivációm a teljesítésre az volt, hogy ITRA pontokat szerezzek a jövő évi UTH-regisztrációhoz, mivel az elmúlt évekből nem volt olyan versenyem, ahol pontoztak volna. Ezért nem igazán izgultam a táv közben, tudtam, hogy csak végig kell menni szintidőn belül, semmi egyéb (helyezés, időeredmény stb.) nem számít. Talán ennek is köszönhető, hogy nem igazán volt semmi problémám, holtpontom, csak annyi, hogy a második felére egy kicsit lelassultam. Az elején, Dömösig (kb. 26-27 km-ig) nagyon jól futható a terep, még 5:30-as kilométerem is volt nem egyszer. Két "legjobb" érzésem volt az egész táv alatt, az egyik Dobogókőn, a legmagasabb ponton túllenni, a másik kb. 55 km körül, ahol már biztos voltam benne, hogy akár fél lábon ugrálva is megvan a szintidő, nem kell izgulni emiatt (talán ezért is lassultam be annyira). Az is nagyon tetszett, hogy kialakult egy pár fős társaság, akikkel hellyel-közzel együtt haladtunk az utolsó kb. 20 km-en, egymást oda-vissza előzgetve.
Futásban a következő nagy kihívás a jövő évi UTH lesz. A nevezési feltételeket (ITRA-pontok és nevezési díj befizetése) már teljesítettem, már csak végig kell futni rajta.
A futások alkalmával sokan szoktak érdeklődni, hogy mi ez a sarus dolog, és mostanra megérett bennem az elhatározás, hogy valamilyen formában segíteni szeretnék azoknak, akiket érdekel a sérülésmentes futás élménye. Októberben felmondtam a munkahelyemen, és egy barátommal (szintén elkötelezett mezítlábas futó) együtt egy olyan közösség létrehozásán kezdtünk dolgozni, ahol mindenki elsajátíthatja, hogyan készüljön fel egy versenyre sérülések nélkül, hogyan javítson a regenerációján, hogyan egyeztesse a rendszeres edzését a családdal, munkahelyével, hogyan küzdje le a mentális akadályokat, hogyan táplálkozzon, hogy egészséges maradjon, és eltűnjenek a testéből a krónikus gyulladások stb.
Ezek a technikák elsajátíthatók, nem igazán számít az, ha valaki túlsúlyos, lúdtalpas, "pronál" vagy "supinál" a lába (illetve inkább a bokája), ezért én azt szoktam mondani, hogy aki egy kicsit több tapasztalatot szeretne szerezni a tudatos futás világáról, elég nyitott az új dolgokra és türelmes önmagával szemben, annak tudok hasznos dolgokat mutatni.
Programjainkat folyamatosan nyomon követheted a naptárunkban!
Kérlek személyesen keress fel a Kérdések, válaszok gomb megnyomásával!
