Üljetek csak közelebb, dobjatok még egy fadarabot arra a parázsra. Nem, ne azt a vizeset, az csak köhög, mint egy megfázott víziló. A száraz bükköt válasszátok, az úgy pattog, mintha a sors maga próbálná megírni a saját könyvét – ami, valljuk be, az Isteni Gondviselés és az Univerzum adminisztrációja közötti végtelenített “ki nevet a végén”.
Mert miről is érdemes szót ejteni egy ilyen nyárias, csillagfényes estén, ha nem azokról a különös figurákról, akik miatt a világ még mindig nem fordult önmagába és süllyedt el a mocsárban?
Egy ember emlékezete, akinek az élete egy kisvároshoz kötődött, amelynek a neve Christchurch. De tényleg!
Hogyan születnek a hősök? Sokféleképpen, hiszen az élet általában nem úgy rendezi a nagy előadást, hogy „most következik a nagy erkölcsi próba”. Sokkal huncutabb dramaturg. Előbb megvárja, amíg az ember fáradt, éhes, a zoknija nedves, a térde kicsit fáj, a gyerek reggel óta harmadszor kérdezi meg, hogy mikor érünk oda… és akkor bedobja a mélyvízbe.
A kockás inges lovag és a kozmikus logisztika
Lássuk be, a meséken és a Korongvilágon túl, de még a mi meglehetősen szürreális valóságunkban is, a hősök ritkán szaladgálnak ezüst vértben. Ha valaki csillogó páncélban jelenne meg a helyi közért előtt, a kutya sem venné komolyan, maximum a rendőrség hívná elmeorvosért, mondván: elszabadultak a reneszánsz tábor lakói. A valóságos hősök kockás inget hordanak, bevásárolnak, kotyogós kávét főznek, és néha filozofálnak azon, hogy vajon a szomszéd macskája miért pont az ő kerti törpéjüket szemelte ki rituális tisztálkodási helyül. Aztán kiteszik a kukát a kapu elé (ha le nem késik a kukásautót) és mennek a dolgukra.
A történet 2011. június 28-án indult a világ számára,... de várjunk csak, hiszen ennél sokkal többről van szó.
David „Steve” Askin élete is ilyen, gyanúsan hétköznapi, kertvárosi idil volt.. Család, gyerekek, pelenkák, a mindennapi taposómalom, amit alighanem a „fizikai síkú inkarnációs gyakorlatok” kategóriájába sorolhatunk, ha némi iróniával merünk fűszerezni. Mert mi más lenne a családi élet, mint az önzetlenség lassú, napi szintű gyakorlása, ahol a szentek nem glóriát viselnek, hanem sötét karikákat a szemük alatt a kialvatlanságtól? Steve pontosan az a fajta figura volt, aki reggelente megpuszilta a feleségét, miközben a tekintetében ott bujkált az a jellegzetes, mindentudó, pimasz szikra – az a fajta tekintet, amellyel az ember nyugtázza, hogy az Univerzum egy gigantikus, kozmikus vidámpark, ahol azért még a padlót fel kell mosni.
Az antropozófia tanítása szerint az emberi lélek nem csupán véletlen biológiai melléktermék, hanem egy magasabb szellemi rend része, amely a földi lét sűrűjében tanulja a szeretetet. Steve élete maga volt ez a csendes tanulás.
A végső áldozat – avagy a gravitáció és a puszta akarat harca
Elérkezünk a történetnek ahhoz a részéhez, amire mondhatjuk, hogy „a sors iróniája néha olyan, mint egy hátulról érkező tégla – fájdalmas, de legalább felébreszt”.
Askin Új-Zélandon élt, a hegyek, szélverte partok, hosszú utak és makacs tájak világában, ahol a természet úgy néz ki, mintha az Úr különösen jókedvében rajzolta volna, majd a végén odaszólt volna az angyaloknak: „Szép lett, de tegyetek bele szelet, tüzet és meredek lejtőket is, nehogy elbízzák magukat.”
Christchurch, Port Hills, 2017 februárja. A hegyek lángolnak. A természet dühös, a száraz bozót pedig úgy falja a hegyoldalt, mint egy éhes troll a gombalevest. Askin ekkor helikopterpilóta volt. Nem kötelezte rá senki, hogy a tűzbe repüljön és a füstöt lélegezze be. Nem ez volt a munkája. Ez “csak” az önkéntes munkája volt. De ide is azonnal ment - ahogyan korábban is sok hasonló helyzetben -, mert a szellemi felelősségérzet - Rudolf Steiner szavaival élve a szabad akaratból fakadó kötelesség - nem hagyta nyugodni.
A hatalmas bozóttűz már elérte a házakat, óriási szélvihar támadt a háborgó lángok nyomán. Askin vitte a vize és már fordult újabb adagért. Nem pihent, nem nézte ő maga mennyire fáradt, mert tudta, hogy ameddig van, akit meg lehet menteni, addig nem pihenhet. Aztán egyszer csak egy hatalmas széllökés után a vizestömlő kötélzete rátekeredett a gép hátuljára. A helikopter lezuhant. A pilóta életét vesztette. A sors sötét, fanyar humora, hogy aki többszőr túlélte a tálibok golyózáporát a kabuli éjszakában, az a szülőföldjén, egy tűz oltása közben találkozik a Végzettel. De ne legyünk igazságtalanok a végzettel szemben; az élet nem attól nagyszerű, hogy hány oldalból áll, hanem attól, hogy milyen betűkkel írták tele. Steve az utolsó pillanatig cselekedett. Nem filozofált a levegőben, hanem tette a dolgát.
És itt visszakanyarodunk a történet elejére: Steve Askin nem azért méltó az emlékezésre, mert meghalt másokért. Hanem mert már életében is másokért élt.
Meghalni másokért tragédia. Másokért élni: döntések hosszú sora.
Amikor a csendes embert is megszólítja a Karma…
Egy tisztességes történetben mindig történik valami váratlan. Nemes egyszerűséggel az ajtónkon kopogtat a Kaland, vagy még inkább: berúgja azt, mint egy túlbuzgó kommandós. És ez itt most nemcsak szófordulat. Askin ugyanis nem csak úgy lézengett a világban. A háttérben ott lapult a csiszolt acél: az új-zélandi különleges erők, az SAS veteránja volt, a világ is így ismerte meg.
Persze nem az a fajta ajtóberúgó vadember volt ő, akiket a ponyvaregények lapjain vagy a kocsmák mélyén méregetnek. Nem. Ő a halk szavú, fegyelmezett szakértő volt. Az a ritka fajta, aki tudja: a túlélés nem a szerencsén múlik, hanem a kőkemény fegyelmen, a belső egyensúlyon, és azon a csendes felismerésen, hogy amikor a világ körülöttünk a feje tetejére áll, a teendők listáját akkor is ki kell pipálni.
2011 június 28-án Askin és társai olyan helyzetbe kerültek, amelyhez képest a „nehéz napom volt” kifejezést jobb ha elfelejtjük.
A kabuli InterContinental Hotel éjszakája – avagy hogyan néz ki egy hétköznapi kedd a különleges egységeknél
Tényleg azt hittétek, hogy a különleges erők nyugdíjasai csak úgy üldögélnek a verandán, és a pitypangok növekedését figyelik? Ugyan már. Az Univerzum adminisztrációja, ami lényegében egy folyamatosan túlórázó, állandóan munkálkodó lelkes és elszánt csapat néha (vagy gyakran - ez nézőpont kérdése) úgy dönt, hogy a csendes szemlélődést fel kell dobni egy kis valóságshow-val.
Ilyen volt az a bizonyos 2011-es éjszaka is Kabulban június 28-29-én. Az InterContinental Hotel. A háborús Afganisztán egyik jelképes helye: diplomaták, afgán tisztviselők, külföldiek, vendégek, személyzet, átutazók, emberek, akik aznap este - mint az emberek általában - nem történelmi eseményként gondoltak magukra, hanem vacsorára, munkára, alvásra, másnapi teendőkre. Egy olyan hely, ahol a diplomaták és gyanúsan jól öltözött alakok épp a svédasztalos vacsorát majszolják, amikor a semmiből megérkeznek a tálibok, akiknek a finom diplomácia és az asztali etikett nem tartozott a kedvenc tantárgyaik közé.
Fegyverekkel, gránátokkal, robbanómellényekkel hatoltak be az épületbe. A támadás gyorsan olyan zűrzavarrá vált, amelyben az emberi élet hirtelen emeletszámok, folyosók, zárt ajtók, égő helyiségek és kétségbeesett döntések kérdésévé zsugorodik. Röpködnek a gránátok, a folyosókat sűrű, fekete füst borítja, és az ember hirtelen azon kapja magát, hogy a mennyezeti csillár alól próbálja kitalálni, merre van a legközelebbi vészkijárat. Megvan “Az ötödik elem” című film idevágó jelenete? Rémület, pánik, rettegés.
És ekkor lép be a képbe Askin. Nem csillogó vértben, nem ámokfutóként, hanem azzal a hátborzongató higgadtsággal, amit csak egy SAS veterán tudhat magáénak. János evangéliuma azt mondja: "Én vagyok a világosság, aki követ engem, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága" (Jn 8,12). Steve pontosan ezt a fényt és reményt vitte be oda, ahol a sötétség már kezdte volna átvenni az uralmat.
„Az ő teljesítménye a legmagasabb rendű volt, és megfelelt Új-Zéland legszebb katonai hagyományainak... Harcban állt az ellenséggel, az emberek megmentését a saját személyes jóléte és élete elé helyezte.” - idézet a New Zealand Gallantry Star (NZGS) díj - ami Új-Zéland második legmagasabb kitüntetése - indoklásából..
Hogy miért kapta ezt a magas kitüntetést? Nem azért, mert szeretett lövöldözni. A túlélési tréningek és a kőkemény edzések lényege nem a harag, hanem az, hogy amikor az agyad vészjelzést ad, te pedig menekülni és sikítani akarnál, a tested pontosan tudja, mit kell tennie. A fegyelem egyfajta belső csenddé válik. Askin órákon keresztül harcolt, többször megsebesült harc közben, de sebesülten is irányított, és újra meg újra visszarohant a füstbe, hogy kimentse azokat, akik a csapdába estek. Úgy mozgott a golyózáporban, mint Korongvilág legrutinosabb postása: a küldetés az első, a többi csak adminisztráció. Végül egységével több, mint 150 embert menekített ki a harcból.
A sors iróniája, hogy az ember túléli a golyókat egy afgán szálloda poklában, hogy aztán otthon, a csodálatos új-zélandi hegyek között érje utol a végzet egy erdőtűz oltása közben. De a szellemi mérlegelés szempontjából teljesen mindegy a helyszín. A szeretet és a kötelesség ugyanaz Kabulban és Christchurchben is: odatenni magad, amikor a világ darabokra hullik.
És hogy miért is segít a túlélési és edzési tapasztalat mások megmentésében? Mert a kiképzés nem a kegyetlenségről szól. Hanem arról, hogy az ember legyőzi a saját kicsinyes félelmeit.
János evangéliuma azt tanítja: "Nincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért." (Jn 15,13).
Amikor az InterContinental Hotel folyosóin füst gomolygott és gránátok robbantak, Steve pontosan ezt a tanítást váltotta be. Sebesülten, vérezve is azokért ment, akiket még ki lehetett rángatni a sötétségből. A bajtársi eskü nem egy papírlap, amit a leszerelés után elégetünk; az a csontvelő része. A katonai fegyelem nála a szellemi tisztánlátás egy formájává nemesült.
A hamu alól pislákoló fény
Kicsit szomorú ez az este, persze. A kávé is kihűlt a csajkában, és a szél is süvít. De ne felejtsük el: János evangéliuma azt is mondja, hogy "A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be." (Jn 1,5).
David „Steve” Askin története nem egy szomorú végű mese. Ő maga a fény, amely ott maradt a leégett hegyoldalak felett, a megmentett életekben, és abban a megingathatatlan, csendes tartásban, amit ránk hagyott. Egy derék, kockás inges lovag volt, aki pontosan tudta, mikor kell felvenni a sisakot – és ami még fontosabb: mikor kell levenni, hogy megigyon egy csésze kávét a barátaival.
Hajtsuk hát meg a fejünket egy pillanatra az emléke előtt, aztán tegyünk még egy fadarabot a tűzre. Úgyis dolgunk van holnap.
Ha szeretnél eredményesen, egészségesen és motiváltan sportolni - tudok segíteni!
Terepfutás, IRONMAN, OCR, Spartan, triatlon, duatlon, tereptriatlon, túra, outdoor
David Steven „Steve” Askin (1978 – 2017. február 14.) magasan kitüntetett új-zélandi katona, az elit NZSAS (Special Air Service) különleges egység egykori tizedese, civilben helikopterpilóta és légitűzoltó volt. Életét és munkásságát a rendkívüli bátorság, a humanitárius önfeláldozás és a krízishelyzetekben nyújtott kimagasló teljesítmény jellemezte.
Források: www.stuff.co.nz
